Ím egy újabb iromány Bors Balázstól, olvassátok szeretettel :)

 Lencse,a kutya

Teljesen normális élete volt. Nem is gondolta volna, hogy ez egy fél év múlva teljesen a feje tetejére áll. 21 éves fiú, aki tanul, szeret, él, méghozzá boldogan, fesztelenül. Az anyja, apja szeretik egymást, szeretik a fiút is, a nővére is teljesen normális, szerető ember. Krisztián elmegy reggel iskolába, este hazamegy, kicsit elmélkedik, kinyit egy üveg bort, barátkozik, rengeteg barátja van, megérti magát velük. Szüleit szereti, igazából sosem volt velük túl szoros a kapcsolat, de mégsem veszekedtek sosem, még karácsonykor sem. Megünnepeltek mindent, beszélgettek nőkről, életről, de sosem túl mélyen, nem túl filozófikusan, de nem is érintőlegesen, csak úgy normálisan, normális mélységekbe merülve. Szeretett otthon lenni, szeretett hazulról elmenni, szóval semmi különös nem volt a srácban. A barátaival filozofálgatott sokat, de a családról sosem esett szó, inkább a lélek, gondolatok mezsgyéin tapogatóztak. A helyi kis színházban még pár darabba be is vették, nagyon szerethető srác.

A dédnagyaanyja halála is teljesen normálisan rázta meg, hiszen öreg volt, gondolta, egyszer minden elmúlik, meghal mindenki valamikor, sőt még örült is kicsit a szíve mélyén, hogy ilyen szép kort ért meg a legtávolabbi rokona, a temetésén egy könnycseppet sem hullatott, inkább a kis tömeget nézte akik azért eljöttek, még furcsálta is, hogy nem voltak ott nagy öregek, büszke volt, hogy az ő dédnagymamája túlélt mindenkit. Aztán jöttek a hagyatéki dolgok, amikor a család a legjobban összeveszik, amikor mindenki keselyüvé válik, de itt szerencsére nem volt ilyen gond, hiszen az egyke apja szülei már nem éltek és igy mindent ő örökölt, egy romos házat valahol kinn egy tanyán, de még azon is túl. Nem volt semmi szükségük erre a házra, többször szóba került-az asszony részéről természetesen-, hogy lebontják, pénzt csinálnak belőle, de az apja természetesen nem engedte, hiszen ez az egyetlen emlék a nagyitól. Ő inkább eldöntötte, hogy felújítja, amennyire a munkája engedte kijárt a tanyára és folyamatosan szépítgette, még télen is, pedig nem volt fűtés, nem voltak nagy helyiségek, csak egy nagy szoba volt, benne volt a konyha, egy csappal, amiben télen megfagyott a víz, ami persze kikezdte a falat, szép repedések voltak rajta, egyébként olyan volt mintha egy vaktérképen akarnád behúzni a Missisipit, vagy a Nílust,el lehetett lenni vele órákat. Más nem volt ott csak lom, pár horpadt lábas, meg tányér a régi időkből, öblös kanál, nem olyan mint amit most lehet kapni, hogy elhajlik ha egy légy rárepül, olyan igazi kanál volt, egy merítéssel látni lehet a szintkülönbséget a levesestányérban, és három kanál leves után majdhogynem jól lakik az ember, szeretem az ilyen tárgyakat, nem lenne szívem túladni rajtuk. Párszor a fiú is kijárt, segédkezni az apjának, volt, hogy ötven centis hóban kellett felmenni a dombtetőre, a csizmájuk telement hóval, mire felértek átfagytak, akkor valami tüzet kellett rakni, az apja is teljesen átfagyott, de ő már hozzászokot valamelyest ehhez, vagy megszokta. Ránézett a fiára, kinek széttöredezett az ajka, lila volt a keze, nem tudott semmit sem megfogni rendesen, visszagondolt azokra az időkre amikor még a megszállás alatt, egy pulóverben kellett sort állniuk ellenőrzésnél, megsajnálta a fiút, de a rájuk váró munkára nézett és választania kellett, hogy most vagy a fia egészségével foglalkozik vagy a feladattal, eljövendő nyugdíjára gondolt és választott, hazavitte a fiút. Még a vonaton is reszketett, persze késett a vonat, valami gond volt a határnál -biztos azok a menekültek, mondta az apja, nem tisztelte a menekülteket, sok gondot okoztak neki. Rendőr volt a szakmája. Méghozzá milyen rendőr, volt, hogy egyedül kellett megállítania egy csapat vérszomjas focidrukkert, a fegyverét sem használhatta. Ki volt adva parancsba, hogy maximum a gumibottal hadonászhat, de ahhoz meg nem volt szíve. Ő mindig nyugodt természet volt, inkább szépszóval, hányszor hallotta ezt a fia. Talán ezért van, hogy Krisztián az iskolában is mindig a békéltető szerepét töltötte be, meg is szólták érte, hogy biztos azért nem mer verekedni mert az apja háta mögé bújna, pedig ez nem így volt, megvédte volna ő magát, rengetegszer meg is védte, csak épp nem testileg, ő mindig tudta mit kell mondani. Amikor a vasúton is a kaller jött és a mellette ülőnek nem volt meg a jegye és az ellenőr már ideges volt, azt hitte, hogy át akarják verni akkor ő nyugalomra intette, pedig semmiféle pedagógusi kiképzést nem kapott, csak amit otthonról hozott. Felnézett az apjára. Lehúzta az apja a 25 évet a rendőrségen, tisztességesen hagyta ott az állását, jó szívvel gondol vissza a múltjára, meséli a történeteket. Hjaj de szeretne már unokát, mert ugye a fia már nem hallgatja meg, rohan mindig. A lányát meg a főzésen és a házimunkán kívül soha nem érdekelte más, szeretné már kiadni magából az emlékeket.

Még meg sem várta, hogy az aláírás megszáradjon a nyugdíjaztatási papíron, hogy a kollégák kijózanodjanak, ő csak a mama házára tudott gondolni, hogy mi még a tennivaló, mert tennivaló az volt. Leverni a falat, sőt új szobát kell csinálni, a tetőt megcsinálni, a lomot lehordani a faluba, kerítést építeni, hogy a rókák, őzek, vaddisznók ne mehessenek be kedvükre randalírozni, az ablakokat kicserélni, valami meleget csinálni, hogy télen ne fagyjon meg. Szerencsére már május van, ilyenkor jó kimenni, reggel még hideg van, délben akár még az ingét is leveheti, de ő ezt szereti, szereti ezt az évszakot, már kinn lehet lenni, hallani a természetet, már nem sírnak, eltűnnek lassan a kányák is, nőnek a fák, élvezik a napot, ahogy az öreg is. A fiú még iskolába jár, ilyenkor egyedül van kinn, az asszony úgyis megérti hiszen jó célért küzd. Álmodozik a régi jó dolgokról, számot vet. Későn fekszik, korán kel, mint a jó székely, egész nap van mit tenni, nem unatkozik. Délben szalonnázik, persze a nap állásából nézi az időt, néha csak késő délután jut eszébe, hogy egyen, de ezt sem bánja. Zene nincs, tévé nincs, csak a saját gondolatai. Egy bróker megőrülne, de ő aki világéletében nyugodt volt, ő élvezi a csendet, senki nem zavarja, nem hiányzik neki a nagyváros robaja, bár egyszer elment ott egy autó, nézték is, hogy ki ő, mit keres ott, -biztos falubeliek, gondolta, nem vágyott, hogy megszólítsák, még a végén ideszoknak. Nem kellett neki semmi, nem volt szüksége másra csak a szalonnájára, a faluban meg néha vett parasztkenyeret, meg bort. Úgy egy óra járásra volt egy kút, tiszta volt a vize, legalábbis nem lett tőle semmi baja, nekem biztos lenne. Nem zavarta a pollen, tiszta volt a levegő, a tüdeje is, úgy érezte, hogy övé a világ, kedvére énekelte gyerekkori dalait, amit még a nagymama tanított neki. Bár az asszonytól már rég elhidegült, de azért sokszor gondolt őrá is, hiányzott neki néha. Olyankor bement a faluba, felhívta és megkérte, hogy hozzon neki egy kis főttételt, el lett volna nélküle, de néha jól esik ha piszkálják az embert. Aztán a fiára meg a lányára gondolt. Nem tudni miért, de a fiára többet gondolt, pedig semmivel sem állt közelebb hozzá érzelmileg. Talán arra gondolt, hogy jöjjön ki hozzá segíteni, vagy csak vágyott valami társaságra, de igazából nem vágyott ő senkire, a fiára sem, de valami megmagyarázhatatlan érzés munkálkodott benne, valami amit ő sem értett. Nem is foglalkozott vele, de úgy benne volt. Nyugtalanította az érzés, a végére akart járni, lement hát a faluba, felhívta a fiát. Otthon kereste, de természetesen nem volt otthon, -még iskolában lehet, gondolta, aztán rájött, hogy még nagyon nincs vége az egyetemnek, felhívta hát az asszonyt, hogy amint vége az iskolának küldje ki a fiút, nem mondta meg miért, nem mondta meg mennyi időre, csak, hogy beszélni akar vele. Visszament dolgozni, a fia képével feküdt és kelt, jó volt rágondolni, látta maga előtt az arcvonásait amint a születésnapján felköszöntötte, a hasonlóságot kettejük között, nem foglalkozott a különbségekkel, hagyta, hogy magával ragadja a fia varázsa, mert az van neki. Ha bemegy valahová, a kölyök képével egyből magára vonzza a tekinteteket, na nem mondhatni, hogy a nők odavannak érte, csak mindig volt hol töltenie az éjszakát, ha elment egy bárba mindig tudott magának felszedni valakit, nem okozott nehézséget. Hagyta, hogy a hőn szeretett gyerekkor varázsa bevigye az erdőbe, amikor még sokat együtt voltak, horgásztak, fociztak vagy biciklizni tanította és, hogy örült a gyerek bármilyen sikerélménynél. Nyilván arra számított, hogy majd örömmel jön segíteni egy kicsit az apjának, hogy itt is örül minden sikernek, de aztán arra gondolt, hogy nem terhelheti le nagyon, nem bízhat rá fontos dolgokat, és elaludt, a fia gondolatára mindig könnyebben aludt el, de ma valamiért felriadt és elkiáltotta magát: -miért ne? Utána nehezen aludt el, nem értette ezt a feszültséget magában. Miért ne bízhatna rá fontos dolgokat, hiszen már huszonegy éves, ő huszonegy évesen szinte már családot alapított, már meg volt a felesége, önálló élete volt. Bár az ő élete más volt, nem volt anyja, apja, csak a nagyi, ő nevelte szülői gondoskodással, nagy műgonddal, de szabadon. Minden reggel úgy kelt, hogy ma már biztos jön a fia, egyre kevesebbet dolgozott, több időt hagyott az álmodozásra, hogy majd a fia úgyis segít neki. Sejtelme sem volt hogy mit fognak csinálni, miről fognak beszélgetni, hiszen itt minden nap ugyanolyan, de legalább van tennivaló. Minél többet gondolkozott ezen, annál jobban érezte úgy, hogy nem akar ebben az érzésben csalódni, nem akar a fiában csalódni, így egyre jobban eluralkodott rajta az az érzés, hogy már nem is várja a fiát, megcsinálja ő a munkát, nem kell neki segítség. Pár nap múlva már azon kezdett el gondolkozni, hogy inkább felhívja az otthoniakat, hogy ne is jöjjön a fiú, megoldja ő maga a tennivalókat. Nem szerette magát ezért, hogy ilyeneket érez, de nagyon nem akart csalódni. Kedden eldöntötte, hogy felhívja a feleségét, már június közepe volt, olyan gondolatok jártak közben a fejében, hogy lehet, hogy a fiú fellázadt és már nem is akar kijönni. Vagy elköltözött, családot alapított, csak nem akarja az apját zavarni a nagy álmában, már esteledett, ma korán abbahagyta a munkát, eldöntötte, hogy főz magának valamit, tábortüzet gyújt, legalább addig is a szúnyogok békén hagyják egy kis időre, majd süt szalonnát, bár azt annyira nem szerette, mert szereti a zsírját és a tűz elveszi tőle ezt, de nem lehet mindig ugyanúgy élni, néha kellenek ezek az extra kívánságok, így fát gyűjtött, elment kicsit messzebb a háztól, nem félt, hogy bemennek, bár lett volna mit félteni a házban, nem félt a betolakodóktól. Elment hát, hogy rőzsét gyűjtsön, nem talált semmit, hát még messzebb ment, már nagyon sötét volt, kereste a tűzifát, aztán csak nagyon kicsi gallyakat talált, letett az egészről, elindult visszafele, erre még sosem volt, majdnem eltévedt, meglátta a dombot, megörült, a házat is meglátta, látott valami fényt, először azt hitte, biztos nem is az az a ház, aztán látta ott a fát amihez hasonló nincs máshol a környéken, ekkor átfutott az agyán, hogy lehet, hogy kigyulladt valami, elkezdett rohanni, ami neki nem volt idegen, sokat mozgott, jó kondiban volt. A ház körülbelül tíz percnyire volt gyalog, futva nagyon gyorsan odaért, de az idő alatt rengeteg minden átfutott az agyán, hogy mi okozhatta a tüzet, talán valami állat, vagy biztos a faluból pár gyerek, esetleg valami hajléktalan, minél közelebb ért annál gyorsabban futott, már nagyon érdekelte a dolog, nem is a mozgástól izzadt, hanem a félelemtől. Már szinte odaért, egyre erősebbnek látta a fényt, nagyon meg volt rémülve, hogy az eddigi munkája ég most porrá, kezdheti újból a munkát. Amikor odaért, ökölbe szorította kezét, ki tudja mi vár ott rá, felvett egy nagy fát, -persze amikor ilyeneket keresett nem volt sehol semmi ilyesmi- , talán isten tette le elé, hogy megvédje magát, felvette hát, odalopódzott a falhoz, benézett a házelőbe, látott valami tüzet, mintha tábortűz lenne, hátulról reccsenést hallott, hirtelen hátrafordult ott állt a fia, majdnem megütötte a fával, mindketten megijedtek, az apa a meglepetéstől, a fiú a félelemtől amit apja iránt még sosem érzett.

 Ott álltak egymással szemben, egyikük sem szólalt meg, csak nézték egymást, az apa törte meg a csendet: -tüzet raktál? A fiú bólintott, még félelem volt benne, -anya küldött babot meg szalonnát, bort is hoztam. -Nem vagyok éhes, válaszolta az apa, és elindult a ház felé, pedig majdnem kilyukadt a gyomra. Bement a házba. A fiúnak sem volt szíve megenni azt az ételt amit apjának hozott, hiszen ő még otthon evett, így visszament a tűzhöz, leült mellé, nézte ahogy ropog a tűz, azon gondolkozott amin egész úton, hogy vajon mit akarhat tőle az apja, de nem is ez volt a legnagyobb  félelme, hanem, hogy miről fognak ők beszélni. Mindegy végülis, úgyis csak pár napot maradok, be van már fizetve az út a Balatonra, semmi pénzért nem mondaná le. Nézte a tüzet, az apján gondolkozott, meg, hogy most épp hol lehetne, hogy a barátok most biztos az ő egészségére isznak, és róla beszélgetnek, hogy a nő akit otthon hagyott biztos vágyódik rá, hiszen ő is vágyódott a nőre, szeretné ha most itt lenne, olyan egyedül volt. Nem szerelmes, csak épp magányos, jó lenne ha foglalkozna vele valaki. Nézte a tüzet, egyre kisebb volt a lángja, nézte a parazsat, próbált belőle kivenni valamit, valami jelet, de ez csak parázs, mégcsak nem is kávézacc. Ámulatba esett, a szeme egyre csukódott le, elfeküdt, de a szemét nem vette le a tűzről, az apa nézte az ablak sarkából a fiát aki neki háttal lefeküdt a földre, sosem látta ilyen idegennek a fiát. Pedig aludt, hogy szerette régen nézni ahogy alszik a fia. Ez volt mindig a családi esemény, körbeállták a feleségével és a lányával és nézték ahogy alszik, szerették, aztán felébredt a gyerek, felsírt. De most nem úgy nézett rá. Ő is nyugovóra tért, reggel korán kell kelni, munka van.

Még hajnalodott, a fiú már ott állt a munka fölött, nézte a házat, nézte az apja munkáját, de pakolni nem pakolt. Kijött az apja, meglepődött, hogy a fiú már ébren van. Leült, farkas éhes volt. Elővette a kis szalonnáját, kicsit kemény kenyerét és szelni kezdett, a fiú odakuporodott mellé, megkínálta, szép, nagy szeletet vágott neki is magának is. Egymás mellett ülve ettek. Nem szóltak egymáshoz, csak nyammogtak komótosan. A fiú fejezte be először az evést, égett a vágytól, hogy munkához láthasson. Nekilátott téglát hordani, az apja nézte, magában szinte tippeket adott fel, hogy meddig fogja bírni ezt a tempót, kicsit megsajnálta, odaszólt neki, hogy nem kell így sietni, lesz ideje még befejezni mindent. Aztán odament hozzá, borral kínálta és elmondta fiának amit nem tervezett előre, hogy mi lenne ha egy hónapot mellette dolgozna, pénzt is kapna meg minden csak legyen itt, hadd szokja a kétkezi munkát. A fiú persze nem akarta lemondani a nyaralást, így csak fél hónapot beszéltek meg, az apa kicsit elégedetten nyugtázta, hogy csalódott is meg nem is. Nekiláttak hát a munkának, a fiú rakta a téglát, ásott, az apa zsaluzott, a kerítést csinálta. Krisztián lelkesedett, hogy így tud segíteni, de feszült volt, szorongott, hogy vajon meddig fog tartani a szótlanság, erőltetetten megpróbált párbeszédet kialakítani az apjával, de valamiért mindig csak tőmondatokban kapott választ, talán nem jó időben tette fel a kérdést, vagy nem volt jó a téma, nem is érti, hiszen egy-egy kérdés megfogalmazásán akár órákat is gondolkozott. Nem volt meg a kapocs, talán még mindig az első napi ijedtség hozta ezt, talán a félelem, hogy össze vannak zárva. Már egy hete kinn volt a gyerek, nem borotválkozott, nem is nézett tükörbe, minden nap ugyanúgy telt, hihetetlenül elfáradt, csak úgy magába szívta az ágy, nem kellett neki semmi, hogy elaludjon. Kicsit félt az apjától, másnak látta mint régen. Úgy érezte talán megöregedett, talán a nyugdíj mindenkit megváltoztat, máshogy áll a világhoz, más értékrend, más dimenzió, de ideje nem volt gondolkozni, annál kevesebbet aludt. Kialakított magának egy kis ágyat a sarokban, összekuporodva aludt olyan kicsi volt az alvóhely, de mélyen, reggelre mindig kifolyt a nyála és izzadt lett a trikója, de mindig ugyanabban a pózban ébredt amikor felkelt.

 Egyik nap az apja lement telefonálni a faluba. Az anyjának megtiltotta, hogy meglátogassa őket, nem kért semmit, csak becsöngetett egy házba ahol tudta, hogy egy özvegyasszony és ételt rendelt tőle, persze jó pénzt fizetett érte, de neki ez megérte, hogy ne lássa az asszony, hogy milyen feszült a viszonya a fiával, akit annyira várt. Nem tudná eltitkolni, egyből rájönne és hazavinné. Bár lehet, hogy úgy jobban járna, mondta ezt az agya, de a szíve valamiért mégis maradásra bírta volna a fiút. Megint volt benne valami érzés amit nem tudott megmagyarázni, valami ami azt mondta magának, hogy ne hagyja elmenni. Baktatott visszafele a ház felé a főzelékkel amit az özvegy főzött nekik, még gőzölgött, sietett, nehogy kihűljön, bár ő már evett, az asszony megkínálta őt és még bort és pálinkát is adott neki. Az apai gondviselés mégis sietésre bírta őt, nem akarta, hogy a fia éhezzen, bár még volt bőven szalonna és kenyér meg hagyma, de a főzelék is frissen jó. Kapott zöldségmagot, hogy ültessen, de ő visszautasította, mondván, hogy amíg nincs kerítés addig felesleges, majd ha aktuális lesz visszajön érte és pénzt is többet hoz. Visszaért a házhoz, a fiú épp egy nagy gerenda alatt görnyedezett,- Krisztusi látkép. Az apa lerakta az ételt és odament segíteni a fiának, közben a fiú kiáltott az apának, hogy vigyázzon, visszanézett, egy kóbor kutya feldöntötte a lábast és elkezdte falni a főzeléket, de mintha még életében nem látott volna ilyet, a gerenda nagy huppanással vágódott a földhöz, a kutya megrezzent, felnézett, de mintha nem is történt volna semmi belemerült a lencsébe. Az apa egy követ vett fel hozzávágta a kutyához aki nyüszítve odébbsomfordált, de a kajának már mindegy volt. Krisztián leült a gerendára, nézte az apját akin látni lehetett a feszültséget és a fájdalmat. Egyikőjük sem volt hibás, de mindegyikük annak érezte magát, hiszen a fiú hívta oda a kutyát, ő találta meg, ő szoktatta oda az alatt a pár óra alatt amíg az apja távol volt. Leültek hát és a fiú szalonnázni kezdett, nagyokat nyelt és gyorsan evett, hogy minél előbb tovább folytathassa a munkát. Az apja nézte őt a szeme sarkából miközben szedte össze a maradékot. Eldobta a lábost és odaült a fiához, vitte a kis poharakat és nagy óvatossággal a demizsonból bort töltött magának és a fiának. Egy húzásra lehúzták, gondolkodás nélkül töltött újabb két decit, majd újabbat és így ment amíg már a fiú nem bírta tovább. Közben a kutya is visszajött és messze a háztól lefeküdt és nézte a két embert. Az apa kért először elnézést, a fiú nem is értette, majd ez megismétlődött minden pohárnál és oda-vissza mondogatták egymásnak a bocsánatkérő szavakat. Minél többet ittak annál több mindenért kértek bocsánatot. A végén már elmerültek egymás szavában és a legutolsó bocsánatkérés a szótlanságuk miatt volt. Aztán beszéltek, beesteledett és beszéltek, hol a fiú, hol az apja mesélt el egy sztorit az életéből, és beszélgettek és nézték egymást és részegek voltak és este lett. A kutya meg csak bámult, de egyre közelebb lopódzott. Az apa bement pulóverért, mert így azért elég hűvös van éjjel, tüzet raktak, a kutya már szinte az orrával érintette a fiú kezét, barátkozott. Az apa is befogadta. És a tűz mellett beszélgettek. Szó volt családról, hogy, hogy ismerkedtek meg az anyjával, és, hogy a nővére születése mennyire nehéz volt, az övé viszont milyen könnyű, és, hogy várták az Évikét és őt mennyire nem, hogy mit érez a nők iránt. Munkáról is esett szó, jövőről, hogy mi lesz a fiúból, például itt derült fény arra is, hogy verseket ír a fia. Minden este beszélgettek, minden nap, minden órában és végre egymással dolgoztak és nem egymás mellett, és csak beszéltek a házról és egyre szépült a kis otthon, kiderült, hogy az övé lesz ha befejeződik. És letelt a két hét, az apa nagyon nem várta az utolsó napot, de a fiú nem pakolt, nem csomagolt, az öreg meg nem hozta fel a témát, örült a fia ittlétének, végre tudja, hogy mi volt az az érzés ami motoszkált benne. Megismert egy embert akit már régesrég ismert, de máshogy, megismert egy fiút aki férfivá érett, egy komoly embert akinek vannak álmai, vágyai, és eltelt a nap és a fiú maradt, ugyanúgy felkelt reggel és munkába kezdett, sőt még nagyobb energiával és még többet dolgozott, és élvezte az apja társaságát, nézte a karját, amint a már nem túl életdús karjában még ott munkálkodik rengeteg izom, és szinte anatómiailag látta az apja összes csigolyáját, mint egy robot aki fáradhatatlanul dolgozik megállás nélkül. Csodálta az apját, szerette nézni, ilyet még sosem érzett senki iránt. Tisztelt ő már sokmindenkit, a papot aki bérmálta, a magyartanárát, volt még mentora is, de ilyen magasztosan még senkire nem nézett. Eltelt a harmadik hét is, a kutyának nevet adtak, Lencse lett a neve, a napok még mindig melegek voltak, az éjszakák sem tudtak lehűlni, ők pedig csak beszéltek. Már rendszertelenül, de egymás szavába sosem vágtak, mindig végighallgatták a másikat. Sokat vitáztak, a fiú a harmadik hét végére már ellent is mert mondani az apjának minden következmény nélkül. Az apa nagyon nem várta, hogy leteljen az utolsó hét, de tudta, hogy egyszer ez is eljön. A faluban nem is volt már a lencse óta, nem telefonált haza sem, csak a fiára koncentrált, itta a szavait, pedig rengetegszer kishitűen és naívan  vélekedett dolgokról, de nem akarta őt nevelni, hiszen már érett férfi, majd megtapasztalja. Naív volt a nőkkel, a barátokkal, de ezek azok a dolgok amiben úgysem hallgatna rá, önfejűen elsiklana a téma felett, de nem bánja, csak magában mosolyogva nyugtázza, hogy az ő fia.

És eljött az utolsó este, a szokásos tűzrakás, szalonnázás, borozás, semmi cicoma, nagy ünneplés, de még a szomorkodás is elmaradt, ugyanúgy telt mint minden addigi este. Hiszen mi fog megváltozni? Minden. Ősz lesz, a fiú iskolába fog járni, az apa itt marad, de gazdagodtak mindketten egy emberrel. A búcsú is rövid volt, még talán az ölelés is elmaradt, a fiú a domb aljáról visszanézett, látta, hogy már nagyon szépen alakul a ház, szinte kész, a kutya még elkísérte a falu határáig aztán visszafordult, nagyon rossz emlékei lehetnek a faluról. Beállt a peronra, forgatta a kis megkeresett pénzét, gondolkozott mire költse el, de semmi értelmes nem jutott eszébe, vett hát a restiben egy sört és véreshurkát, de nem kapta azt az ízt amit várt. Azért legyűrte.

vége