Szabad volt nem hülyeséget beszélni, szabad volt dolgozni, segíteni, szabad volt játszani, ha a játszás ideje volt, szabad volt a nap minden pillanatát értelmesen eltölteni, és nem volt szabad hazudni. A hazugság számított a legnagyobb véteknek, a hazugság bármely fokozata és formája. És hiába sunyítottunk, görgettük-forgattuk nagy-nagy gyermeki tapasztaltsággal, ha megérdemeltük, lebuktunk. A majki nagymamánál folyamatosan ütött az igazság órája. Kakukk, kakukk, éjjel-nappal.

A büntetések szigorúak voltak. És persze igazságosak. Ám ez utóbbi nem érdekelt minket, noha amúgy ez nagyon is érdekel egy gyereket, de a szigorúság olyan heves volt, olyan mértékű hogy a meglepetéstől újra meg újra nem kaptunk levegőt. Csak háp-hápogtunk. Így az a vaskövetkezetesség is rejtve maradt előttünk, melynek ismerete pedig hasznos lett volna.

Ki hitte, arányozta volna, hogy annak az állításnak, miszerint valami vagy valaki Isten teremtménye, olyan messzi ható következményei vannak, hogy e valakit vagy valamit például nem szabad átalhajintani a kerítésen? A kerítés esszenciájához tartozott, hogy kőből épült (az alapító kegyúr azt is megengedte, hogy a Környe határában található római romokból meg „a gesztesi várunkban az kapu mellett folyosó formán killebb találkozó épületben lévő faragott köveket onnand szabadon elhordhassák” a remeteség építési munkáihoz), vagyis átláthatatlan, régebben azon célból, hogy a barátok celláikban ellegyenek egymástól és a világtól vágva, most pedig ha célja nem is, de következménye az lett, hogy a kerítés fölött átkúrt Isten teremtményét a röppáIyának megfelelően egy idő után nem lehetett látni, csupán sejteni, azt sem lehetett ellenőrizni, igaz-e a néphit, mely szerint Istennek ez a teremtménye mindig a talpára esik, viszont izgalmas fogadásokat lehetett kötni, mennyi ideig marad ez a szárnyakkal nem bíró teremtmény a levegőben, mert a földet érés mondhatni szent pillanatát mégiscsak meg lehetett állapítani, csukott szemmel, áhítattal, mint az aknavető tüzérek, elmélyülten számolva, egy, kettő, három, buff, illetőleg itt: nyekk

Ebben a húgunk volt a király, engem mégiscsak fékezett a macska konkrétsága, leginkább talán az, hogy volt nevük, igen, végül is az, hogy Isten teremtményei, őt azonban ez hidegen hagyta, kizárólag a hajintás – mint olyan – foglalkoztatta, a röppálya ívének kecse s a számlálás másodpercei.

Az udvar légtere lassan megtelt repdeső macsekokkal, akárha énekesmadarakkal. A lebukás idő kérdése lett. Amely el is érkezett. Nagymama nem kérdezett semmit, bekéretett minket a szobájába. Nem kérdezte, mi történt, tudta, se azt, hogy ki volt, mi voltunk, együtt; a részvétel aránya, a „ki milyen magasra” nem érdekelte, a lelkifurdalás nem számított enyhítő körülménynek, tehát a részleteket nem kívánta tudni. Kezében kutyakorbácsot tartott.

- Mi ez? - kérdezte húgunk, mert ő mindent megkérdezett.

- Kutyakorbács - tájékoztatott nagymama informatívan, amit megnyugvással vettünk tudomásul, nem lévén kutyák, még akkor is, se, ha atyánk, jókedvében, olykor így szólított minket. Nagymama arcáról se volt leolvasható az az elemi vihar, amely kisvártatva ránktört. Akkor már nem láttuk az arcát, talán jobb is, zsugorodtunk össze a korbácscsapások előtt, alatt. Fejenként kettő darab lett kiosztva, s mire felocsúdtunk, a vihar már továbbállt.

Édes csiklandást éreztünk a hátunkon, kellemes, érdekes zsibongást. Nevetni kezdtünk. Nagymama nem, de nem is haragudott a nevetésünkre. Ránk se, láthatóan belülről és könnyen teljesítette azt a kívánalmat, hogy a hibáinkat gyűlölje s ne minket. Hát, nem tudom... De ő tudta, hogy a csiklandást mindjárt fölváltja egy fájó, égető sajgás, nyilamlás, és ujjnyi vastag hurkák lesznek a hátunkon. Mintha ezek mentén széjjel lennénk vágva, és széjjel is fognánk esni. Ezért mozdulni is alig mertünk. Ez volt a legfurcsább, ez az új mozgás, mintha lopakodnánk. Nagymama elől, a törvény elől, magunk elől? Nem volt jó.

Macska már csak egyszer repült Majkon. De milyen szépségesen! Az ember azonnal értette Ikaroszt! Apám látogatott meg minket, nagy nap!, s együtt ebédeltünk, előírásosan, úgy, ahogy parasztházakban szokás, a nagymama a sparhertnél, mi, férfiak, illendőn az asztalnál, az asztalként szolgáló mosógép két oldalán. Egy óvatlan pillanatban az egyik macska, a rengeteg macska egyike belenyalt apám tányérjába. Én macskaügyben már ki voltam tanulva, kussoltam. Apám se szólt semmit, villant a szeme, megragadta a dögöt, és nagy lendülettel kivágta, át, át a hosszú folyosón, ki az udvarba. Mintha a farkánál fogva, és előtte megpörgetvén kackiásan a feje fölött. Röpült Isten teremtménye végig a folyosón, kifelé a homályból a fény felé, éktelenül vernyákolva, lábát négyfelé terpesztve. Gyönyörűséges látás volt, s én rápillantottam édesapámra, az én nagy, erős apácskám, gondoltam büszkén.

Ekkor kicsi, fekete szél kerekedett a sparhert felől.

- Mátyás! - csattant a jeges hang.

- Mátyás, kérem, a macska is lény, Isten teremtménye!

Úgy leteremtette a fiát, hogy az rögvest akkora lett, mint én. Ez se volt rossz, a két gyerek úgy együtt a mosógép mellett. Korbácsot nem kapott, de bocsánatot kellett kérnie a macskától. Nem is tudom, mi a jobb (rosszabb).