Henry Kuttner (1914–1958) első novelláját, a Temetői patkányokat1936-ban publikálta a Weird Tales magazinban. Pályája kezdeti szakaszánnagy hatást gyakorolt rá H. P. Lovecraft és Robert E. Howard. Későbbmegtalálta saját hangját, és a ‘40es évek egyik legtermékenyebbszerzője lett. Sok elbeszélést és regényt írt közösen másokkal,legtöbbször feleségével, C. L. Moore-ral. Előszeretettel publikáltakálnéven, számos alteregójuk közül leghíresebbé „Lewis Padgett” vált (ATvonki).
Ezt hirdette a felirat. Tim Carmichael, aki egy közgazdasági lapnál dolgozott, s csekély jövedelmét azzal egészítette ki, hogy szenzációs, ám valótlan cikkeket sózott rá a bulvárlapokra, semmi szenzációsat nem látott a fordítva felírt szövegben. Olcsó reklámfogás, gondolta; az ember ritkán találkozik ilyennel a Park Avenue-n, ahol a kirakatok klasszikus előkelőségükről nevezetesek. És idegesítette.
Halkan felmordult, továbbment, aztán hirtelen megfordult és visszajött. Nem volt elég ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek, melyet a mondat kihüvelyezése jelentett, noha csak mérgesebb lett tőle. Megállt az ablak előtt, felnézett, és magában ezt mondta: "Itt megkaphatják, amire szükségük van." Igazán?
A felirat szabályos, kicsiny betűkkel állott egy feketére festett sávon, mely keskeny üvegtáblán húzódott keresztül. Alatta ívelt, szinte láthatatlan üvegablak volt. Az ablak mögött Carmichael fehér bársonyt látott, rajta néhány gondosan elrendezett tárggyal. Egy rozsdás szeg, egy hócipő és egy gyémántos tiara. Mintha Dali rendezte volna be a kirakatot Cartier-nak vagy Tiffanynek.
- Ékszerész? - tűnődött Carmichael csendesen. - De mit jelent, hogy "amire szükségük van?" - Elképzelte, hogy milliomosok a végsőkig elkeserednek egy megfelelő gyöngynyakék hiánya miatt, az örökösnők vigasztalhatatlanul zokognak, mert épp néhány csillagzafírra van szükségük. A luxuskereskedelem alapelve a kereslet és a kínálat krémjével való foglalkozás volt; keveseknek volt szükségük gyémántra. Egyszerűen csak akarták, és meg is tudták venni.
Nyilván palackozott dzsinneket árulnak, határozott Carmichael. Esetleg varázspálcákat. Az alapelv azonban ugyanaz, mint akármelyik bazárosnál. Palafogás. Kiplakátolni a Nagy Micsodát odakint, és az emberek rögtön leszurkolják a filléreiket, és becsődülnek. Két centért…
Fájt a gyomra ezen a délelőttön, és globálisan utálta a világot. Örült volna, ha le tudja vezetni valakin, és újságíró-igazolványa bizonyos előnyt jelentett. Kinyitotta az ajtót, belépett az üzletbe.
Csakugyan Park Avenue-i stílusú volt. Kirakatszekrények vagy pultok sehol. Lehetett volna kiállítóterem is, mert néhány szép olajfestmény volt látható a falakon. Carmichael nyomasztó előkelőséget és a lakatlan helyek barátságtalanságát érezte egyszerre.
Hátulról, a függöny mögül előlépett egy nagyon magas férfi. Gondosan fésült ősz haja volt, pirospozsgás, egészséges arca, szúrós kék szeme. Lehetett vagy hatvanesztendős. A hanyagság, amellyel szemlátomást drága tweedöltönyét viselte, valahogy nem illett a berendezéshez.
- Jó reggelt! - mondta a férfi, gyors pillantást vetve Carmichael öltözékére. Enyhén meglepettnek látszott. - Miben lehetek a szolgálatára?
- Majd meglátjuk. - Carmichael bemutatkozott, és felmutatta újságíró-igazolványát.
- Úgy… A nevem Talley. Peter Talley.
- Láttam a feliratát.
- Nos?
- A lapunkat minden lehetséges téma érdekli. Azelőtt soha nem vettem észre az üzletét…
- Évek óta itt vagyok - mondta Talley.
- Ez kiállítóterem?
- Nem… nem az.
Nyílt az ajtó. Egy feltűnően öltözött úr lépett be, és melegen üdvözölte Talleyt. Amikor Carmichael felismerte a vásárlót, gyorsan javulni kezdett az üzletre vonatkozó véleménye. A feltűnően öltözött úr Valaki volt - fontos Valaki.
- Kicsit korán jöttem, Mr. Talley - mondta -, de nem akartam késlekedni. Volt ideje beszerezni… amire szükségem van?
- Ó, igen. Megvan. Egy pillanat. - Talley besietett a függöny mögé, és kicsiny, takaros csomaggal tért vissza, melyet átadott a feltűnően öltözött úrnak. Az utóbbi átnyújtott egy csekket - Carmichael meglátta az összeget, és nagyot nyelt-, aztán kiment. Gépkocsija odakint várakozott a járda mellett. Carmichael az ajtó felé húzódott, ahonnan megfigyelhette. A feltűnően öltözött úr türelmetlennek látszott. Sofőrje egykedvűen várakozott, amíg a csomagot a sietős ujjak bontogatták.
- Nemigen vágyom hírverésre, Mr. Carmichael - mondta Talley. - Válogatott vevőköröm van - gondosan megválogatott.
- Esetleg a heti gazdasági füzeteink érdekelnék önt… Talley szemlátomást nehezen tudta megállni nevetés nélkül. - Ó, nem hiszem! Igazán nem az én területem!
A feltűnően öltözött úr végre kibontotta a csomagot, és kivett belőle egy tojást. Amennyire Carmichael az ajtó mellől megfigyelhette, csak egy közönséges tojás volt. Ám birtokosa szinte áhítattal nézte. Ha a Föld legutolsó tyúkja már tíz éve elpusztult volna, akkor sem lehetett volna elragadtatottabb. Mintha mélységes megkönnyebbülés látszott volna a floridai nap barnította arcon.
Mondott valamit a sofőrjének, a gépkocsi simán előregördült, aztán eltűnt. - A tejiparban van? - kérdezte kurtán Carmichael.
- Nem.
- Elárulná, voltaképpen mivel foglalkozik? - Inkább nem - mondta Talley. Carmichael szenzációt kezdett szimatolni.
- Persze ki tudnám deríteni a Kereskedelmi Etikai Irodán keresztül is…
- Nem tudná.
- Nem? Esetleg érdekelné őket, miért ér egy tojás ötezer dollárt az egyik vásárlójának!
- A vevőköröm olyan szűk, hogy magas árakat kell szabnom - mondta Talley. - Khm… Tudja, van egy kínai mandarin, aki ezreket hajlandó kifizetni bizonyítottan antik tojásokért.
- Ez a fickó nem volt kínai mandarin - mondta Carmichael.
- No igen. Ahogy mondtam, nem veszem szívesen a hírverést…
- Szerintem igen. Egy ideig a hirdetőszakmában dolgoztam. Nyilvánvalóan csalitrükk, hogy visszafelé betűzi a feliratát.
- Akkor ön nem jó pszichológus - mondta Talley. - Megengedhetem, hogy áldozzak a szeszélyeimre. Öt éven át bámultam azt a kirakatüveget, és öt éven át olvastam visszafelé a szöveget idebentről. Idegesített. Tudja ugye, hogyan kezd egy szó furcsán festeni, ha sokáig nézi az ember? Akármelyik szó. Átváltozik valamivé, ami már nem emberi nyelven van. Nos, felfedeztem, hogy kezd neurózisom támadni attól a felirattól. Visszafelé semmi értelme, mégis azon kaptam magam, hogy értelmet akarok kiolvasni belőle. Amikor elkezdtem mondogatni magamban, hogy "Nav kügésküsz erima, kájtahpakgem tti", és a filológiai gyökereket kezdtem keresni, akkor kihívtam egy cégérfestőt. Akiket eléggé érdekel, azok így is bejönnek.
- Nem sokan - mondta Carmichael ravaszul. - Ez itt a Park Avenue. És az üzlet túl előkelően van berendezve. Alacsony jövedelműek, de még közepes jövedelműek sem jönnek be ide. Tehát a maga üzletfelei nagyon gazdagok!
- Hát… - mondta Talley - igen, azok.
- És nem hajlandó elárulni, mi ez az egész?
- Nem.
- Ki tudom ám deríteni! Lehet, hogy kábítószer, pornográfia, nagyban űzött orgazdaság…
- Nagyon valószínű - mondta Mr. Talley higgadtan. - Lopott ékszereket vásárolok, és tojásokban elrejtve adom tovább őket a vásárlóimnak. Vagy esetleg a tojás tele volt mikroszkopikus méretű pornográf levelezőlapokkal. Viszontlátásra, Mr. Carmichael!
- Viszontlátásra! - mondta Carmichael, és kiment. Máris késett a szerkesztőségből.
Egy darabig kopót játszott, rajta tartotta a szemét Talley üzletén, és az eredmény igencsak kielégítő volt - bizonyos mértékben. Megtudott mindent, csak a magyarázatot nem.
Késő délután ismét felkereste Mr. Talleyt.
- Várjon egy percet! - mondta a tulajdonos elutasító arckifejezése láttán. Honnan tudja, hogy nem vevő vagyok?
Talley kacagott.
- Nos, miért ne? - Carmichael összeszorította a száját. - Honnét tudja, mekkora a bankbetétem? Vagy talán válogat?
- Nem. Csakhogy…
- Egy kicsit utánanéztem magának - vágott közbe Carmichael. - Megfigyeltem a vásárlóit. Sőt követtem őket. És kiderítettem, mit vásároltak magától!
Talley arckifejezése megváltozott.
- Valóban?
- Valóban. Valamennyien sietnek, hogy kibontsák a kis csomagjaikat. Ez adta meg a lehetőséget, hogy kiderítsem. Elszalasztottam egypárat, de… eleget láttam ahhoz, hogy alkalmazhassam az elemi logikai szabályokat, Mr. Talley. Először is: a vásárlói nem tudják, mit vesznek! Amolyan zsákbamacska. Néhányan igencsak meglepődtek. Mint az a férfi, aki kinyitotta a csomagját, és egy régi újságkivágást talált. Hát a napszemüveg? És a revolver? Az egyébként valószínűleg illegális: nincs hozzá engedély. És a gyémánt? Utánzatnak kellett lennie, akkora volt.
- Hmm…. hm - mondta Mr. Talley.
- Nem vagyok lángész, de ki tudom szagolni a csalafintaságot. A kliensei többnyire ilyen-olyan nagykutyák. És miért nem fizetett egyikük sem, mint az az első - az a fickó, aki akkor jött be, amikor itt voltam ma reggel?
- Ez elsősorban hitelüzlet - mondta Talley. - Elveim vannak. Kell is, a lelkiismeretem megnyugtatására. A felelősség miatt. Tudja… az áruimat… garanciával adom el. Fizetésre csak akkor kerül sor, ha az áru megfelelőnek bizonyul.
- Vagy úgy! Egy tojás! A napszemüveg! Egy pár azbesztkesztyű - azt hiszem, az volt. Egy újságkivágás! Egy pisztoly! És egy gyémánt! Hogy szokott leltározni?
Talley nem szólt semmit.
Carmichael elvigyorodott. .
- Kifutófiút tart. Elküldi, és ő csomagokkal tér vissza. Talán egy fűszereshez megy a Madisonra, és vesz egy tojást. Vagy egy zálogházba a Hatodikra, egy revolverért. Vagy… szóval én megmondtam magának, hogy kiderítem, miben utazik!
- És kiderítette? - kérdezte Talley.
"Itt megkaphatják, amire szükségük van" - mondta Carmichael.
- De honnét tudja?
- Elhamarkodottan következtet!
- Fáj a fejem - nekem nem volt soha napszemüvegem. És nem hiszek a varázslatokban. Ide figyeljen, Mr. Talley: torkig vagy még tovább vagyok a fura kis üzletekkel, amelyek különös dolgokkal kereskednek. Túl sokat tudok róluk: írtam róluk épp eleget. Megy a pasas az utcán, Iát egy fura boltot, a tulajdonos nem akarja kiszolgálni - csak manókat lát el -, aztán mégis elad neki egy varázsamulettet, és keményen átveri. Szóval - pfuj!
- Mmm - mondta Talley.
- Mömögjön, amennyit jólesik. De nem lehet logikátlan. Vagy egy hétköznapi, szokásos bulija van, vagy ez is afféle fura varázsbolt… és azt nem hiszem. Mert nem logikus.
- Miért nem?
- Gazdasági okokból - mondta Carmichael tárgyilagosan. - Tegyük fel, hogy maga valami titokzatos hatalommal bír… oké, mondjuk telepatikus szerkentyűket tud készíteni. Akkor mi az ördögnek nyit boltot, hogy eladja a szerkentyűket, hogy pénzhez jusson, hogy megélhessen? Egyszerűen bekapcsolhatná valamelyik szerkentyűjét, olvasna egy tőzsdei alkusz gondolataiban, és megvásárolná a megfelelő részvényeket. Ez a nagy buktatója az egésznek: akinek annyi csodaeszköze van, hogy megtölthet vele egy egész boltot, annak miért kell boltot nyitnia? Miért kerülné meg a házat, ha beléphet a főkapun?
Talley nem szólt semmit.
Carmichael alattomosan mosolygott.
"Gyakran eltűnődöm, mit vehet a borkereskedő, ami akár félig oly becses, mint eladott portékája" - idézte. - Nos, mit vásárol maga? Mert azt tudom, hogy mit ad el: tojást és napszemüveget.
- Ön tolakodóan kíváncsi, Mr. Carmichael - mormolta Talley. - Nem gondolt arra, hogy semmi köze hozzá?
- Lehet, hogy vevő vagyok - ismételte meg Carmichael. - Ehhez mit szól? Talley hűvös kék szeme fürkészően nézett rá. Új fény gyúlt ki benne. Összecsücsörítette az ajkát, és a homlokát ráncolta.
- Erre nem gondoltam - ismerte be. - De lehet. Tekintettel a körülményekre. Megbocsát egy pillanatra?
- Persze - mondta Carmichael. Talley bement a függöny mögé.
Odakint lustán áramlott a forgalom a Park Avenue-n. Ahogy a nap lebukott a Hudson mögé, az utca kék árnyékba borult, mely észrevétlenül felfelé kúszott az épületek torlaszaira. Carmichael az "Itt megkaphatják, amire szükségük van" feliratra meredt, és elmosolyodott.
A hátsó szobában Talley egy dupla nézőkéhez tette a szemét, elforgatott egy beállítótárcsát. Ezt többször megismételte. Aztán az ajkába harapott - mert finom ember volt -, behívta kifutófiúját, és utasításokat adott neki. Azután visszatért Carmichaelhez.
- Ön vevő - mondta. - Bizonyos feltételekkel.
- A bankszámlámra gondol?
- Nem - mondta Talley. - Maga árkedvezményt kap. Egyvalamit azonban értsen meg: itt valóban megkaphatja, amire szüksége van. Ön nem tudja, mire van szüksége, de én tudom! Így tehát… tehát eladom önnek, amire szüksége van, mondjuk öt dollárért.
Carmichael a tárcájáért nyúlt. Talley felemelte a kezét.
- Csak akkor fizessen majd, ha elégedett vele. És a pénz csupán névleges része az árnak. Van egy másik része is. Ha elégedett lesz az áruval, akkor ígérje meg, hogy soha többé nem jön ennek az üzletnek a közelébe, és nem is említi senkinek.
- Értem - mondta Carmichael lassan. Feltevései egy kicsit megváltoztak.
- Nem tart soká, amíg… Ó, már itt is van! - A hátulról felhangzó berregés a kifutófiú visszatérését jelezte. - Bocsánat - mondta Talley, és eltűnt. Rövidesen egy takaros kis csomaggal tért vissza, és Carmichael kezébe nyomta.
- Tartsa magánál - mondta Talley. -. Viszontlátásra!
Carmichael biccentett, zsebre vágta a csomagot, és kiment. Gazdagnak érezvén magát, odaintett egy taxit, és egy ismerős koktélbárhoz hajtatott. Odabent, egy boksz tompa fényében kibontotta a csomagot.
Kenőpénz, állapította meg magában. Talley lefizette, hogy tartsa a száját a szélhámosságról, bármi legyen is. Oké, élni és élni hagyni! Mennyi lehet a… Tízezer? Tizenöt? Mekkora a buli?
Kinyitotta a hosszúkás kartondobozt. Benne selyempapírban egy olló rejtőzött! A pengéket összehajtogatott, ragasztott papírtok védelmezte.
Carmichael halkan mondott valamit. Felhajtotta a whiskyjét, rendelt még egyet, de nem nyúlt hozzá. Karórájára pillantva úgy döntött, hogy a Park Avenue-i üzlet már alighanem zárva van, és Mr. Peter Talley eltávozott.
"…akár félig oly becses, mint eladott portékája" - mondotta Carmichael. - Talán ez Atropos ollója. Höhö.
Előhúzta az ollót, és kísérletképpen belecsattintott néhányat a levegőben. Semmi sem történt. Némi pírral az arcán, Carmichael a tokba csúsztatta az ollót, és felöltőjének zsebébe tette. Micsoda vicc!
Elhatározta, hogy másnap felkeresi Peter Talleyt.
És addig? Eszébe jutott, hogy megbeszélt egy vacsorát az egyik benti lánnyal. Sietve fizetett és távozott.
Az utcán már sötétedett, északról, a Park Avenue felől hideg szél fújt. Carmichael szorosabbra húzta a sálat a nyaka körül, és a mellette elhúzó taxik felé integetett.
Meglehetősen bosszús volt.
Félórával később egy szomorú szemű, sovány férfi - Jerry Worth, egyik újságíró kollégája - üdvözölte a bárban, ahol Carmichael az időt múlatta.
- Betsyre vársz? - kérdezte Worth, a bárhoz tartozó étterem felé biccentve. Engem küldött, hogy szóljak, nem megy a dolog. Határidős melója van. Bocsánat, miegymás. Hol voltál ma? Egy kicsit összejöttek a dolgok. Igyunk egyet.
Egy vodkánál döntöttek. Carmichael máris zsibbadt volt egy kissé. A tompa pír elmélyült az arcán, a képe elkomorodott.
- Amire szükségük van - jegyezte meg. - A csaló kis…
- Mi? - kérdezte Worth.
- Semmi. Hajtsd fel! Épp elhatároztam; hogy bajba keverek egy fickót. Ha tudom.
- Kis híján magadat is bajba keverted ma! Az ércek árelemzése… - Tojások! Napszemüvegek!
- Kihúztalak a pácból…
- Pofa be! - mondta Carmichael, és újabb italt rendelt. Valahányszor megérezte a zsebében az olló súlyát, azon kapta magát, hogy ajkai mozognak.
Öt pohár után Worth panaszosan azt mondta:
- Nem bánom, ha jó cselekedeteket kell végrehajtanom, de szeretek velük hencegni! Te viszont nem engeded! Egy kevés hála minden, amit kívánok!
- Rendben van, hencegj! - mondta Carmichael. - Hencegj, ahogy csak tudsz. Kit érdekel?
Worth elégedettnek látszott.
- Az ércanalízis… arról volt szó. Ma nem voltál benn, de én kiszúrtam! Egybevetettem a régebbi feljegyzésekkel, és a Trans-Steel nálad egyáltalán nem stimmelt. Ha nem változtatom meg az értékeket, lekerült volna a nyomdába…
- Micsoda?
- A Trans-Steel. Ezek…
- Ó, te hülye! - nyögött fel Carmichael. - Tudom, hogy nem egyezik a benti értékekkel! Szólni is akartam, hogy változtassuk meg őket. Bizalmas tippet kaptam. Miért nem a magad dolgával törődsz?
Worth pislogott.
- Segíteni akartam.
- Jó lettem volna egy ötdolcsis emelésre - mondta Carmichael. - Azután, amennyit utánajártam a bizalmas információnak… Ide hallgass, nyomják már?
- Nem tudom. Talán még nem. Croft még a levonatot ellenőrizte, amikor…
- Oké! - mondta Carmichael. - Legközelebb… - Megrántotta a sálját, leugrott a bárszékről, és az ajtó felé indult, nyomában a méltatlankodó Worthszal. Tíz perc múlva a szerkesztőségben volt, és Croft türelmetlen magyarázatát hallgatta, hogy a levonatot már nyomdába küldték.
- Számít ez? Volt valami… Mellékesen hol jártál egész nap?
- A szivárványon táncoltam - vágta rá Carmichael, és kifelé indult. A vodkáról előzőleg citromos whiskyre nyergelt át, és a hideg éjszakai levegő természetesen nem józanította ki. Kissé imbolygott. Elmélázva nézte, miért mozdul el a járda, ha feléje pislog, ahogy megállt a járdaszélen.
- Sajnálom, Tim - mondta Worth. - De már késő. Nem lesz semmi baj. Jogunk van hozzá, hogy a benti feljegyzéseik alapján dolgozzunk.
- Állítsa le - mondta Carmichael. - Nyavalyás kis… - Dühös volt és részeg. Hirtelen ötlettel újabb taxit fogott, és elszáguldott a nyomdába, még mindig magával vonszolva a kissé megzavarodott Jerry Wortht.
Az épületben ritmikus dübörgés visszhangzott. A taxi mozgása enyhe émelygést keltett Carmichaelban; fájt a feje, és az alkohol keringett az ereiben. A forró, festékszagú levegő kellemetlen volt. A hatalmas sorszedőgépek dobogtak, morogtak. Emberek járkáltak körülöttük. Valahogy lidérces volt minden, de Carmichael konokul felhúzta a vállát, és előretámolygott - amíg valami vissza nem rántotta, fojtogatni nem kezdte.
Worth felüvöltött. Az arcán ittas rémület ült. Tanácstalanul hadonászott.
De mindez része volt a lidérces álomnak. Carmichael megértette, mi történt. Sáljának vége beakadt valahol a forgó fogaskerekekbe, és a gépezet könyörtelenül húzta befelé, acél fogsorai közé. Emberek rohantak feléje. A csörömpölő, dübörgő, gördülő neszek fülsiketítőek voltak. Carmichael a sálat rángatta.
Worth felsikoltott:
- Kést! Vágják el!
Az értékrend szeszes eltorzulása mentette meg Carmichaelt. Józanul tehetetlen lett volna a vakrémülettál. A mostani állapotában nehezen jutott el egy-egy gondolatig, ám mindegyik tiszta és világos volt, mikor végül megformálódott. Eszébe jutott az olló, belenyúlt a zsebébe. Az olló kisiklott papírtokjából, és Carmichael nehézkes, kapkodó mozdulatokkal elvágta a sálat.
A fehér selyem eltűnt. Carmichael a nyakán maradt szakadozott véget simogatta, és mereven mosolygott.
Mr. Peter Talley remélte, hogy Carmichael nem jön vissza. A valószínűségi vonalak két lehetséges változatot mutattak: az egyikben minden rendben volt, a másikban…
Carmichael másnap reggel bement az üzletbe, és egy ötdolláros bankjegyet nyújtott át. Talley elvette.
- Köszönöm. De küldhetett volna csekket.
- Küldhettem volna. Csakhogy akkor nem tudom meg, amit tudni akarok.
- Nem - mondta Talley, és felsóhajtott. - Határozott, ugye?
- Hibáztat érte? - kérdezte Carmichael. - A múlt éjjel… tudja, mi történt?
- Igen.
- Honnan?
- Akár el is árulhatom - mondta Talley. - Úgyis kiderítené. Ez már bizonyos. Carmichael leült, meggyújtott egy cigarettát, és bólintott.
- Logika. Maga semmiképpen sem rendezhette meg azt a kis balesetet. Betsy Hoag tegnap kora reggel határozott úgy, hogy lemondja a randevúnkat. Mielőtt magával találkoztam. Ez indította útnak az események láncolatát, amely végül a balesethez vezetett. Ergo, magának tudnia kellett, mi fog történni…
- Tudtam is.
- Jóslás?
- Jövőbe látás. Láttam, hogy ön összezúzódna a gépben…
- Ami azt jelenti, hogy a jövő megváltoztatható.
- Hogyne - mondta Talley, vállát megvonva. - Megszámlálhatatlan lehetséges jövőváltozat létezik. Eltérő valószínűségi vonalak. Mindegyike attól függ, hogyan végződnek a különböző válságok, amikor bekövetkeznek. Értek az elektronika bizonyos ágazataihoz. Néhány évvel ezelőtt, csaknem véletlenszerűen, rábukkantam a jövőbe látás módszerére. .
- Hogyan?
- Elsősorban az egyes személyekre kell összpontosítani. Abban a pillanatban, amint maga belép ide - mutatta -, belekerül a letapogatóm sugarába. A gép maga a hátsó szobában áll. Egy beállítótárcsa elforgatásával ellenőrzöm a lehetséges jövőket. Olykor sok van. Máskor csak néhány. Mintha néha bizonyos állomások nem sugároznának. Betekintek a letapogatómba, látom, mi az, amire szükségem van - és beszerzem.
Carmichael engedte kiáramlani a füstöt orrlyukain. Összeszűkült szemekkel figyelte a kék karikákat.
- Végigköveti egy ember egész életét… háromszorosam négyszeresen vagy akárhányszorosan?
- Nem - mondta Talley. - A berendezésemet úgy fókuszáltam, hogy a válságívekre legyen érzékeny. Amikor ilyenek jelennek meg, tovább követem őket, és megfigyelem, milyen valószínűségi utak vezetnek az illető biztonságos, boldog életben maradásához.
- A napszemüveg, a tojás és a kesztyű… Talley azt mondta:
- Mr.…hm… Smith egyike állandó ügyfeleimnek. Valahányszor sikeresen túljut egy válságon a segítségemmel, visszatér újabb ellenőrzésre. Én felderítem a következő válságát, és ellátom azzal, amire szüksége van, hogy leküzdhesse. Most azbesztkesztyűt adtam neki. Körülbelül egy hónap múlva olyan helyzet adódik, amikor neki - tekintettel a körülményekre - el kell mozdítania egy izzó fémtudat. Ő művész. A keze…
- Értem. Tehát nem mindig életet ment meg.
- Persze hogy nem - mondta Talley. - Az élet nem az egyetlen létfontosságú tényező. Egy látszólag jelentéktelen válság elvezethet… mondjuk, váláshoz, neurózishoz, helytelen döntéshez és közvetve emberéletek százainak elvesztéséhez. Én az életet, az egészséget és a boldogságot biztosítom.
- Maga önzetlen ember. De akkor miért nem tolong az egész világ az ajtaja előtt? Miért korlátozza a szolgáltatását csupán kevesekre?
- Nincs elég időm és felszerelésem.
- Több gépet lehetne készíteni.
- Nos - mondta Talley -, a vásárlóim legtöbbje gazdag. Valahogy meg kell élnem.
- Elolvashatná a holnapi tőzsdei jelentéseket, ha dohányt akarna - mondta Carmichael. - Visszajutunk az első kérdéshez. Ha valakinek varázsereje van, miért elégszik meg azzal, hogy egy boltocskában árul?
- Gazdasági okokból. Én… khm… irtózom a kockázattól.
- Nem lenne kockázat - mutatott rá Carmichael. - "Gyakran eltűnődöm, mit vehet a borkereskedő…" Mit nyer maga a bolton?
- Megelégedést - mondta Talley. - Nevezze így.
Ám Carmichael nem volt elégedett. Elméje elkanyarodott a kérdéstől, és a tehetőségek felé fordult. Biztosítás, mi? Élet, egészség és boldogság!
- És én? Az én életemben nem lesz újabb válság?
- Valószínűleg lesz. Nem feltétlenül olyan, amelyik személyes veszéllyel jár. - Ez esetben tekintsen állandó vásárlónak.
- Én… nem…
- Ide figyeljen - mondta Carmichael. - Nem akarok potyázni! Fizetni fogok. Sokat fizetek. Nem vagyok gazdag, de pontosan tudom, mit ér nekem egy ilyen szolgáltatás. Semmi aggódatom…
- Nem lehet… .
- Ugyan, hagyja már abba! Nem vagyok zsaroló vagy ilyesmi. Nem fenyegetem a nyilvánossággal sem, ha attól fél. Mindennapi ember vagyok, nem melodrámai gonosztevő. Veszedelmesnek látszom? Mitől fél?
- Igen, ön mindennapi ember - ismerte el Talley. - Csakhogy…
- Miért ne? - érvelt tovább Carmichael. - Nem fogom háborgatni. A segítségével egy válságot sikeresen leküzdöttem. Valamikor majd jön az újabb. Adja ide, amire akkor szükségem lesz. Kérjen érte annyit, amennyit csak akar. Valahogy megszerzem a dohányt. Kölcsönkérek, ha kell. Egyáltalán nem fogom zavarni. Csak annyit kérek, hogy eljöhessek, miután leküzdöttem egy-egy válságot; és fölszerelkezhessem a következőhöz. Mi ebben a rossz?
- Semmi - mondta tárgyilagosan Talley.
- Akkor jó. Átlagos ember vagyok. Van egy lány… Betsy Hoag. Feleségül akarom venni. Le akarok telepedni valahol vidéken, gyerekeket nevelni és biztoságban élni. Ebben sincs semmi rossz, nem?
Talley azt mondta:
- Már akkor késő volt, amikor ma belépett ide az üzletbe. Carmichael felnézett.
- Miért? - kérdezte élesen.
Hátul megszólalt egy csengő. Talley bement a függöny mögé, és majdnem azonnal visszatért egy csomaggal. Odaadta Carmichaelnek.
Carmichael elmosolyodott.
- Kösz - mondta. - Igazán köszönöm. Van valami elképzelése, mikor jön a következő válságom?
- Egy héten belül.
- Nem zavarja, ha… - Carmichael kibontotta a csomagot. Kivett egy pár műanyag talpú cipőt, és meghökkenten Talleyre nézett.
- Ez az, mi? Cipőre… lesz szükségem?
- Igen.
- Felteszem… - Carmichael habozott - gondolom, nem árulja el, miért. - Nem, azt nem. De ezt viselje, bárhová megy is.
- Emiatt ne aggódjék. És… csekket küldök majd. Beletelhet pár napba, míg összekaparom a dohányt, de küldöm. Mennyi?
- Ötszáz dollár.
- Még ma postázom a csekket!
- Nem fogadok el térítést addig, amíg az ügyfél nem elégedett- mondta Talley. Még tartózkodóbbá vált, kék szeme hűvös és visszahúzódó volt.
- Ahogy jónak látja - mondta Carmichael. - Én megyek ünnepelni. Ön… nem szokott inni?
- Nem hagyhatom itt az üzletet.
- Nos, viszlát. És még egyszer kösz! Meglátja, nem lesz velem baj. Megígérem! - Elfordult.
Utánanézve, Talley fanyarul, szomorkásan mosolygott. Nem válaszolt Carmichael búcsúszavára. Ekkor még nem.
Amikor az ajtó becsukódott Carmichael mögött, Talley hátrafordult és bement az ajtón az időnézőhöz.
Tíz év alatt változások sokasága lehetséges. Ennyi idő alatt az az ember, aki karnyújtásnyira van az óriási hatalom lehetőségétől, megváltozhat: abból, aki nem nyúl utána, az tesz, aki utánanyúl - és fenébe az erkölccsel!
Carmichael átváltozása lassan következett be. Becsületére válik, hogy tíz évbe telt, amíg eléggé el tudta felejteni mindazt, amire tanították. Azon a napon, mikor először ment be Talley üzletébe, kevés gonoszság lakozott benne. Ám a kísértés hétről hétre, látogatásról látogatásra erősödött. Talley, ő tudta, miért, beérté azzal, hogy tétlenül üljön, várja a vevőket, jelentéktelen aprópénzre váltsa gépezete felfoghatatlan lehetőségeit. Ám Carmichael nem érte be ennyivel.
Tíz év kellett, hogy eljöjjön a nap, de végül eljött.
Talley a belső szobában ült, háttal az ajtónak. Összegörnyedt egy ódon hintaszékben, szemben a géppel. A gép keveset változott az évtized alatt. Még mindig eltakart két falat. Letapogatójának nézőkéje csillogott.
Carmichael irigyen nézte. Ablak volt és kapu egy minden álmot felülmúló hatalomhoz. Minden képzeletet felülmúló gazdagság hevert abban a kicsiny nyílásban. Hatalom minden ember élete és halála felett. És semmi sincs közte és a mesébe illő jövő közt, csak az a férfi, aki a gépet szemlélve üldögél.
Talley mintha nem hallotta volna meg az óvatos lépteket, sem az ajtó nyikorgását maga mögött. Nem moccant, ahogy Carmichael lassan felemelte a fegyvert. Mintha nem is sejtette volna, mi közeledik, miért, honnan - ahogy Carmichael golyót repített a fejébe.
Talley felsóhajtott, megborzongott, elcsavarta a letapogató tárcsáját. Nem ez volt az első alkalom, hogy a kereső saját élettelen testét tárta elé, végigtekintve valamelyik valószínűségen, ám Talley soha nem nézte végig úgy annak az ismerős alaknak a zuhanását anélkül, hogy ne csapta volna meg valami elmondhatatlan hidegség a jövő felől.
Felegyenesedett a kereső mellől, és hátradőlt székében. Elgondolkodva nézte azt a recés talpú cipőt, amely mellette feküdt az asztalon. Egy darabig csendben ült: tekintetét a cipőn nyugtatta, gondolatai Carmichaelt követték az utcákon, az estében és másnap, úton a közelgő válság felé, melynek kimenetele attól függ, milyen szilárdan áll majd Carmichael a földalatti peronján, amint egy szerelvény eldübörög mellette, valamikor a jövő héten.
Talley ezúttal két pár cipőért küldte el a kifutófiút. Hosszasan ingadozott egy órával korábban a recés és a sima talpú között. Mert Talley humánus volt, és bizony nemegyszer találta visszataszítónak a munkáját. De ezúttal végül a sima talpú cipőt csomagolta be Carmichaelnak.
Most felsóhajtott, és újra a letapogatóhoz hajolt, megforgatta a tárcsát, hogy befogjon egy jelenetet, amelyet végignézett már azelőtt is.
Carmichael a földalatti zsúfolt peronján áll, a peron olajosan csillog valami nedvességtől. Carmichaelen a sima talpú cipő van, melyet Talley választott neki. A tömeg tülekedik, meglódul a peron széle felé. Carmichael Iába megcsúszik, kapálózik, ahogy a szerelvény eldübörög…
- Ég önnel, Mr. Carmichael - mormolta Talley. Ezt a búcsúszót nem mondta ki, amikor Carmichael kiment az üzletből. Most sajnálkozva mondta ki; a sajnálat a ma Carmichaeljának szólt, aki nem szolgált rá erre a végre. Most még nem a melodrámai gonosztevő, volt, akinek halálát az ember megindulás nélkül képes végignézni. Ám a ma Tim Carmichaeljának vezekelnie kellett a tíz évvel későbbi Carmichaelért, és az árat be kellett hajtani.
Nem jó dolog élet-halál urának lenni embertársaink felett. Peter Talley tudta, hogy nem jó dolog, de a hatalom az ő kezébe tétetett le. Nem kérte. Szinte mintha a gép véletlenszerűen jutott volna el iszonyú beteljesüléséig gyakorlott ujjai és elméje munkája nyomán.
Először zavarba ejtette. Hogyan kell az ilyen eszközt használni? Miféle veszélyek, milyen szörnyű lehetőségek rejlenek abban a Szemben, mely keresztüllát a holnap fátyolán? A felelősség az övé volt, és súlyosan nehezedett rá, míg meg nem lelte a választ. És miután meglelte… nos, a teher még súlyosabb lett. Mert Talley jó ember volt.
Nem mondhatta el senkinek az igazi okot, miért üzlettulajdonos. Megelégedés, mondta Carmichaelnak. És néha valóban mély megelégedést érzett. Ám máskor - mint ilyenkor - csak a kétségbeesés és az alázat maradt. Főként az alázat.
Itt megkaphatják, amire szükségük van. Csak Talley tudta, hogy ez az üzenet nem az egyéneknek szól, akik betérnek az üzletébe, hanem a világnak. A világnak, melynek jövője gonddal, szeretetteljesen formálódott Peter Talley irányítása alatt.
A jövő fő vonulatát nem volt könnyű megváltoztatni. A jövő kőről kőre, lassan épülő piramis, és Peter Talleynak kőről kőre kellett megváltoztatnia. Volt néhány ember, akik szükségesnek bizonyultak - emberek, akik teremthettek és építhettek -, emberek, akiket meg kellett menteni: .
Talley megadta nekik, amire szükségük volt.
De elkerülhetetlenül akadtak mások, akiknek gonosz céljaik voltak. Talley nekik is megadta, amire a világnak szüksége volt: a halált.
Peter Talley nem kívánta ezt a szörnyű hatalmat. De a kulcs az ő kezébe tétetett, és ő nem merte ezt a hatalmat rábízni egyetlen más élő emberre sem. Olykor-olykor hibázott.
Egy kicsivel magabiztosabbnak érezte magát, mióta rátalált a kulcs metaforájára. A jövő kulcsa. A kulcs, amely az ő kezébe tétetett.
Eszébe idézve ezt, hátradőlt a székben, kinyúlt egy régi, sokat forgatott könyvért. Az könnyedén nyílt ki az ismerős passzusnál. Peter Talley ajkai mozogtak, ahogy újra elolvasta a passzust szobájában, a Park Avenue-i üzlet hátsó helyiségében.
"Bizony mondom néked, a te neved Péter… És tenéked adom majd a Mennyek Országának kulcsait…"
Gáspár András fordítása
