1971. július 3.
Visszaggya lelkét a Teremtőnek James Douglas Morrison. Kicsapongó életet élt, tán többet is eccerre, pedig rendes családból származott. Tán ezért feszegette a korlátokat szanaszét. Ő volt a harmadik, elötte ment el nem sokkal James Marshall Hendrix és Janis Lyn Joplin. Mindhármuk sorsát belengte a lila köd: a lázadás, az útkeresés, az énkeresés és a tompítás kemikáliáinak mértéktelen fogyasztása.
Költő és rockzenész. Rock? Nos igen, feszegette a műfaj határait, lehetne nevezni cihedelikusnak is stílusát, ha mindenképp cimkefétisben szenvednénk, avagy magával ragadott volna a rokklexikondialektika sekéjes undormánya, de nem. Úgy vélem, nagy hatású zenét gyártottak, ők négyen, a Doors. Már a hangszerelés is különös: az öntörvényű ám igen intenzív ének, a dobok, a barokkos (úgyértem a Bach-féle kérlelhetetlenségű és cizelláció mentes) billentyűs szólam, ami egyfelől virtuóz ám kőkeményen következetesen és elképesztő törött ritmusokkal operálóan sallangmentes - elegáns - szövetű zenemuzsika, valamint a szinte csak cizelláló, ám soxinű gitárszólamok, amik soxor csak színeznek, alapoznak és díszítenek. Ja és basszus nincs. Ezt Manzarek úr nyomta amúgy ballal, ha szükségét érezte egy kis vilanyzongorán. A következetes, szinte nyomasztóan tökéletes billentyűs alapmelódiák, a fűszerező gitár és az őróületbe hajló vokál... érdekes recipe, de műxik.
Példa 1.
Tessenek megfigyelni, miről okoskottam! Szinte Bach Invenció kéjbórd alap, hozzá az ének és üt!
Példa 2.
És a varázs nem ér véget... Kurt Weil úr művészete belengi a rokzenét is, sokan sokfelé visszaböfögik a burkus zseni dalait. Így vagy úgy, dögösen avagy uncsin. De ez a Géniusz valami elképesztő nyersességgel, ám tejjesen korrekten nyomja. Alapvetően hűen az igazihoz, de mégis hozzátesz valamit... Úgy vélem, ebben is a legjobb volt. Fantipompi dalnóta a Weil-Brecht cselendzsbúl, hallga csak, szinte nem is hallani, hogy idegen nóta, ám benne van amit Weil-ről tudni lehet és van benne dög is rettenet sok:
Hát így látom én :)
