Ej be giccses madárdalos reggel ez, gondolta hősünk, azaz gondolta volna, ha ama mesebeli tájon nem olyan lenne minden reggel, sőtmitöbb, az összes többi napszak is, az évnek járásátúl függetlenül. Így csak jókedvűen talpalt tova sorsának elébe. Valahogy lehámlott róla nem csak az összes otthoni rögzült előítélet és viselkedésforma, amik addig úgy tűnt, véglegesen beleégtek az agylebenyébe, már álmába is kínozván a balkáni polgárt, hanem az összes görcs, szorongás és aggódás is elszelelt, vagy lehet, hogy otthon maradtak. Ezt nem lehet pontosan tudni. Egy azonban bizonyos, hogy olyan tiszta és vidám lélekkel folytatta útját, ami a pösti rögvalóba még komoly delejes befojásoltság esetén sem lehetett volna eképzelhető. Itt meg csak úgy...

Nem sietett sehová, meg is fogadta erős esküvéssel, ezentúl soha nem siet, mégis odaért. Szívta magába mohón a szagokat, színeket, nap mint nap újabbakat lelve, leltározva hátulsó agylebenyébe, mígnem egy óázisféléhez nem ért. 

Kis, rozoga fabódé bolt volt, mifelénk azt mondanák szatócsbolt, vagyishogy árultak ott minden fityfenét, amiről azt gondolhatná bárki is, hogy szüksége lehetne rá a dzsungel bármilyen színű, avagy vallású lakójának. Miszerint egyfülű bádogbegrétől a cigerarettapapírig volt ott minden, ami arrafelé hasznosnak tűnhet. Vagy nem.

Vásárolt egy kevéssé hűtött hatost, és leült a tornác szélére láblógatva, mint a kiskamaszok, betolni arcába egyet, csak úgy. Késöbb vette észre, hogy egy torzonborz figura mellé települt, amolyan hippiféle, de mégsem, aki idegenszerűsége ellenére ismerősnek tűnt számára. Megkínálta, és döbbent. Valóban régi ismerőse volt. Lám, milyen kicsi a világ, itt gubbaszt a világ végén ifjúkorának hősszemélye mellett, milyen kicsi is ez a Világ, gondolta... Nevek, helyek, arcok estek ki emlékezetéből, de ott akkor bevillant némi szilánk, inkább beszélgetések és viták foszlányai, meg ízek, hangulatok.

- Aggyisten. Az időgéppel hogy állsz, elkészültél?

- Lófaszt. Illetve dehogynem, de totál csőd az egész, össze is törtem.

A cizellált lelkű olvasó joggal sérelmezheti ezt a nyers felütést, de be kell látni, van az a lelki állapot, illetve hely és idő, mikor a felesleges sallangok lehámlanak ez emberről, ezek a szocializációs rögzült görcsök értelmét vesztik és igény sem van rájuk. Nem is biztos, hogy ez baj. Talán sokkal boldogabb volna az élet, ha nem kellene ezekbe a tanult, ám felesleges kommunikációs hurkokba kényszeríteni a társas érintkezést. 

- No mi? Meg hogy? Meg miért?

- Tán még emlékszel, mennyit álmodoztunk kamaszkorunkban a római meg a reneszánsz taljánföldi orgiákról meg cekcuális szabadosságról, meg a kikapós angol menyecskékről a paszomántos korbúl... Hát én megnéztem. Netuddmeg. Az a bűz ami ottan van, hát döbbenet. És nem csak az utcák bűzlenek az emberi és állati fekáliától, hanem mindenki. Bőrcserzők, meg halárusok, meg mindenféle embertelen cselekedet árasztja gőzét. Görényszagú ottan minden nő és férfi, szeméthegyek rothadnak. Hát hogy kívánj meg egy retkesnyakú bűzlő nőstényet? Mégha a fizikuma amúgy vonzó is lenne... el is ment a kedvem az egésztől. Nomeg az az étel, hát semmi fűszer, sületlen húsok, ízetlen zöldségek, kaparós borok. Fúj. Pár koncertre azér benéztem pár századdal késöbb, Hyde park '69 meg ilyenek, az patent volt, csak az a sok drogos kiskamasz ne lett volna, hát mekkorát röhögtem a nagy generáción, pár sörtől bebódult kis hülye világmegváltók. Szánalom. Ha rám hallgatsz, csak tévébe nézel ilyesmit. Legalább az álmaid megmaradnak. 

- Neked még egy Sellő is büdös volna koma.

- Hát lehet, mindenesetre hidd el nekem, olyan bűzt máshol nem lelsz. Most nem az, hogy izzadtan belefekszel az ágyba, hanem, hogy egy egész éves bűzzel, szaros seggel meg okádék szájjal. Na erre varrjál gombot. A fokhagymás bufika ahhoz képest afrodiziákum. Amúgy menny a picsába testvérke...

Így is lehet nézni a történelmet, való igaz, gondolta Kovács úr és indult tova, ízlelgetve az új információkat kamaszkori álmairól. Hát így még nem gondolt rá, kissé zavarba is jött, de harmadik doboz után már nem tűnt olyan fontosnak a dolog.