Nehéz a vérszipojlét

Tepes Vajda kifejezetten nyűgös volt aznap, ami ritka állapot egy érzelmileg alulcizellált lény esetében, akit csak szomjúság meg a düh hajt, a gyűlölet az élők iránt. Pedig alapvetően otthonosan borongós, nyálkás őszi éj volt, ami kiválóan alkalmas a parasztok riogatására, mikor egy-egy jólidőzitett sikojtól napikig áll bennük az ideg meg a rettegés.

Éhes volt. Ivott már sokfajta vért, bárányét, gödölyéét, tehénét, nem csak emberét. Persze a többit csak úgy kalandjelleggel néha. Meg, hogy fenntarcsa a parasztokban a félelmet a jószág iránt is. Nehogy már csak a saját széletülért rettegjenek. Eccer még patkányvért is ivott, igaz, azt csak azért, mert annyira berúgott annak a rettegő szűzlyánynak a vérétől nemrég. Erre nem emlékezett vissza szívesen, mármint a patkányra, a női vért megédesíti a félelem.

De mostan arra senem vágyott.

- De kibaszottul unom már a román parasztvért - gondolta - de kibaszottul megennék egy nagy tál tejfeles kolompérleveset - sóhajtott emígyen.