Írta Mark Twain úr műve,
fordította Szász Imre úr

 - Hát ez a hulla - mondta a temetkezési vállalkozó, és helyeslően megveregette az elhunyt összekulcsolt kezeit -, ez a hulla derék gyerek volt... akárhonnan nézem is, derék gyerek volt. Olyan igazán szíves volt, olyan szerény és egyszerű utolsó pillanataiban. A barátai érckoporsót akartak... más nem felelt meg. Én nem tudtam szerezni. Nem futotta az időből... ezt akárki láthatta.

Oda se neki, mondta a hulla, verjenek össze neki valami ládát, amiben kényelmesen kinyújtózhat, a doboz küllemével nem sokat törődik. Azt mondta, jobban érdekli a tágasság, mint a küllem, legalábbis a végső porhüvelytartóban.

A barátai ezüsttáblát akartak a koporsóra, jelezve rajta, hogy ki a halott és honnan való. Nyilvánvaló, hogy az ember nem tud efféle fényes jószágokat felhajtani ilyen kis városkában. És mit mondott a halott?

A halott azt mondta, fessék be fehérre a régi csónakját, és mázolják rá a címét és rendeltetési helyét cipőmázoló kefével meg betűmintasablonnal, melléje egy szakaszt valami ügyes zsoltárból, állítsák fel a csónakot a síron, írják rá, hogy utánvéttel, és hagyják "csurogni". Egyáltalán nem esett kétségbe, annyira se, mint egy csiga - ellenkezőleg, olyan nyugodt és fegyelmezett volt, mint egy temetkezési ló; azt mondta, hogy véleménye szerint ott, ahova készül, lényegesen jobb, ha az ember festői erkölcsi bizonyítvánnyal hívja fel magára a figyelmet, mint holmi elegáns ládával meg felvágós felirattal.

Úgy ám, remek ember volt. Jobb szeretem, ha ilyen hullával van dolgom, mint akikkel hét év alatt bajlódtam. Jólesik az embernek, ha ilyen egyént temethet. Érzi, hogy megbecsülik a munkáját. Biz' isten, ez is egészen megnyugodott, hogy így elrendezte a helyét, mielőtt kinyúlt volna; azt mondta, a rokonai jót akarnak, de ez a sok fene előkészület csak arra jó, hogy többé-kevésbé késleltesse a dolgot, ő meg nem akar szanaszét heverészni. Ilyen világos fejet még nem láttam, mint az övé - és ilyen nyugodtat, megfontoltat. Egy ész volt az egész ember - istenuccse, az volt. Csudálatosan pazar. A fejinek egyik végitől a másikig akkora távolság volt neki, hogy no. Sűrűn dühöngött benne egyik részen az agyláz, az esze többi része meg rá se rántott - annyira se, mint egy arizonai indiánfelkelésre a kelet-amerikai államok.

Hát a rokonok, azok nagy fene temetést akartak, de a hulla azt mondta, fütyül a nagy hűhóra, nem akar halottas menetet - rakják meg a halottaskocsit gyászolókkal, kössenek utána egy hajókötelet, és őt vontassák hátul. Még sose kerültem össze földi maradvánnyal, aki ennyire fütyült volna a külsőségekre. Jólelkű, egyszerű gondolkodású ember volt - az ám, elhihetik nekem. Minden ízével úgy akarta a dolgokat, ahogy neki tetszett, és jólesően megbékült, ha kisded terveit kiókumlálhatta. Megmérette magát velem és egész kocsirakomány utasítást adott; aztán oda állította a papot egy terítővel letakart, hosszú láda mögé, ami a koporsót jelképezte, és elmondatta vele a temetési beszédet, a jó részeknél azt mondta: - Hogy vót, hogy vót! -, és kihúzatott a pappal minden agyondicsérgetést és minden fellengzős dumát; aztán felléptette a kórust, hogy segítsen nekik kiválasztani a nótákat; és rábeszélte őket, hogy énekeljék a Hármat tojott a fürjecské-t, mert ezt a nótát mindig szerette, ha valamiért rosszkedve volt, az ünnepélyes muzsika pedig elszomorította; s amikor elénekelték neki könnyes szemmel (mert mindenki szerette), és a rokonai jobbra-balra búsultak, ő olyan boldogan feküdt ott, mint a fianyúl, megpróbálta verni a taktust, és minden módon mutatta, mennyire élvezi a dolgot, aztán hirtelen fölbuzdult, izgatott lett, csatlakozni akart az éneklőkhöz, mert ne felejtse el, hogy meglehetősen büszke volt az éneklési képességére; de amint kinyitotta a száját, és éppen fel akarta fújni magát, kisuttyant belőle a szufla.

Még nem láttam senkit ilyen hirtelen kinyúlni. Ah, nagy veszteség - hatalmas veszteség ennek a szegény, isten háta mögötti városkának. Jó, jó - nincs időm itt beszélgetni, be kell szegnem a szemfedőt, aztán gyerünk; ha segít nekem egy kicsit emelinteni, feldobjuk a halottaskocsira, aztán elbaktatunk; de ha szívem szerint tehetnék, úgy éljek, tiszteletben tartanám utolsó kívánságát, és úgy vontatnám hátul. Én azt tartom, hogy ha egy hulla valamit kíván a lelki nyugalma kedvéért, az nem nagy dolog, és az embernek nincs joga megcsalni vagy kijátszani; és ha egy hulla rám bíz valami tennivalót, én meg is teszem, nekem elhiheti, még ha ki kell is tömnöm, és sárgára festenem, és emléktárgynak a falra akasztanom, akkor is - érti!

Megcsördítette ostorát, és döcögve elindult őskori halottaskocsi-roncsával, én meg folytattam sétámat, értékes tanulsággal gyarapodva - hogy az egészséges emberi jókedv minden foglalkozással összefér. A tanulságot aligha felejtem el, mert jó néhány hónapba beletelik, míg kitörölhetem emlékezetemből a beszélgetést és körülményeit.