Nagyüzemi ünnepfétis
Az ünnepeket én többféleképpen szokom kategorizálni, de a legfontosabb szempont ezügyben mostanság a konzumfaktor. Azazhogy miszerint (teccikérteni, mennyire gyűlölöm a miszerinteket) mennyi pénzbe kerül éppen az kötelezően avagy elvártan. Vannak ingyér, avagy olcsó ünnepek: a Márciusi Ijak Dühöngése (nemám kicsinyellés, a Hun történelem egyik legfényesebb lapja az sztem) , avagy az OSE (nemám kicsinyellés, a Hun történelem legtragikusabb eseménye), nomeg a fájdalmasan sokba kerülő, anyagi terheket jelentő jeles napok: a Szent Karácsony/Hanuka - ezügyben nekem a legnagyobb teher lelkileg a karácsonyfa, mej okán sikít a schwáb, környezettudatos lelkem, ekkora pazarlás nem van és nincs és mégis van -, a jenki Bálintozós baromság (na ezért külön kéne bombázni a szarházi amcsikat, ezen a sérelmen még a rákkendroll feltalálása enyhít talán kissé). Bár, van valami megkapó abban, hogy veszkődik a nagyüzem és a kistermelő ebből haszonot húzni. Arra már teccettek gondolni, hogy a klerikális ünnepek a legdrágábbak, úgy anyagilag?
No nem rombolnám a Jeles Nap fétisét, hiszen a Megváltó éppen mostan kűzd a lelki üdvömért és vállal rettenet halálot a bűneimért. Persze gondolhatnók, hogy neki könnyű, a Főnök fia, de nem. Éppen ez a lényeg benne. Mostan ebbe ne is mennyünk bele, mert minek is. Nomeg nem is volna píszí, ami nekem különösen fontos ebbe a felfokozott közhangulatba. Szó ami szó, ez a Húsvét a Keresztyén világ két legnagyobb ünnepe közül az egyik. Mind lelkileg, mind hagyományilag egy fontos esemény. A locsolkodás nevű népi agresszió szinte kihalt ill. jelképessé vált mostanra, ellembe konzumilag erősen jáccik a cucc. Van valami egészen félelmetes abban, ahogy ezek az ünnepek betüremkedtek, mint egy bélféreg, a boltok polcaira. Nekem már a tematikus szalvéta és asztalterítő meg szobadísz is veres posztó - namost akkor a macis adventi koszorút meg húsvéti kopogtatót még csak nem is forszíroztam -, de van tovább.
Van valami tragikus abban és ez egyben kultúránk hanyatlásának ékes példája is, amikor a jelkép elkezd provizórikusan freccsentett imitációként létezni. Teccikérteni. Példul a pirostojás. Namost nem van arra igényem, hogy itthon a Hölgyek hajnalba elkezgyék cizellálni viaszkos kézzel a hagymázzal kezelt tojatot, de lássuk be, a multiknál soppolt színezett csirekembrió nem azzal egyenértékű. Nemnemsoha. És mégis van arra ipari mennyiségű igény, hogy polgárok emígyen vásárolt cuccokkal aggyák meg az Ünnep fényét. Döbbenet és egyben talányos is. Eztet még tetézik a marcipános cukrászdák. Ez külön talány nekem, hiszen a marcipánfigura ott van mindenhol. Valami összeesküvéset sejdítek... a marcipán ott van a pornóexpókon, a tortákon, a nassos dobozokban, a bonbonierekben, mindenhol. Létezik mindenféle formában, a pöcsköszörűtűl egész a Mikulásig. Feldolgozhatatlan ez számomra, hogy miért kell az ételnek emígyen formásodni, de úgy tűnik, ez csak nekem fáj, a jelenség dühöng. Talán még az lehet, hogy emígyen a vegák meg biók is imitálhattyák a sonkázós fílinget. Ezt nem lehet tudni.
Naszóval, tessen nézegetni képeket, mejeket ezügyben készítettem. Lehet borzongni a tojásexpós vásáron és azok multis termékein - naggyon fles volt - meg undorkodni illetve kacagni avagy akár kedvelni az alant látható marcipám virslit is.
