Metamorfózis

Amikor apu meghalt, anyu a négy tyúkjával egyedül maradt a portán. A tojások miatt hagyta őket  életben. Faluhelyen nem illik a boltból venni a tojást. Amíg sok tyúkunk volt, a szomszéd házba hétvégére le-leutazó pestiek mindig bekopogtak anyuhoz:

-Teri néni, tojtak-e most a kapirgálós tyúkok? Van-e kapirgálós tojása?

Így hívták a tojásokat, kapirgálós tojás. Azt mondták, ezeken érezni lehet, hogy nem tápon nevelt tyúkok tojták, hanem kapirgálósok.

A pestiek Mariska néni házát vették meg. Az a ház is kiüresedett. Mariska néni öreg lányként jött férjhez a faluba Vilmos bácsihoz, aki nagyon rossz ember volt. Ott is hagyta a felesége. A kocsmapult mögül beleszeretett az egyik vendégbe. Mariska néni már nem tudott gyermeket szülni Vili bának, hát örökbe fogadtak egy fiút, hogy majd öregkorukra legyen, aki istápolja őket. De Vili bá tüdeje a bányába a sok szénportól megbetegedett, meg reumás lett, nem bírt már felmenni a kockaház magas lépcsőjén. Ott is halt meg az alsóházban, ahol általában leélték életüket a faluban az emberek. Feri, hogy a nevelőapja meghalt, elkezdett csavarogni. Rászokott a félkarú rablókra. Járt egyik falutól a másikig, látogatta a kocsmákat szorgalmasan. Egy éjszaka az ötödik falu határában ütötte el egy autó részegen. Mariska néni egyedül maradt, hamar rászokott a szilvapálinkára. Esténként nála jött össze a kis csapat, a kacskalábú Laci, az agglegény Kálmus, meg néha betévedt Postásmari is egy-egy kupicára.

Jó nyugdíj járt a bányászözvegyeknek, sok pálinkára telt belőle. El is vitte hamar a mája Mariska nénit.

A pestiek a neten látták meg a házat, megtetszett nekik, aztán a falu is. Ahogy kimentek a Dobratetőre, beleszerettek a látványba. Végigláttak a Bükkön, látták a sebeket Bélapát-falvánál, a bánkúti kilátót is. A falu zegzugos utcái, völgyei, dombjai, a házak kuszasága maradásra késztette őket. Mozgás lett egyből a házban, festettek, mázoltak, takarítottak. Azóta havonta kétszer-háromszor leutaznak a faluba, kiteszik a házra a magyar zászlót, és bekopognak anyuhoz kapirgálós tojásért.

Anyu örül, hogy legalább néha vannak szomszédai. Már csak keresztanyámék laknak a közelében, de ők is kertszomszédok, a másik utcára nyílik az udvaruk.

Gyerekkoromban még minden házban népes család lakott. Velem egykorú gyerekek. Bandáztunk, vizeskedtünk a patakban, nyáron sankoztunk, télen sinkóztunk a patak jegén. Pincékbe jártunk kavicsot szikráztatni, odvas fák törzsébe bújtunk, csatákat vívtunk a temetőben a sírok között.. Ma meg már iskola sincs a faluban.

A nagy csatangolások idején még nálunk is nagy volt a család. A hátsó szobába nagyapámék laktak. A középső szobában laktunk mi négyen, gyerekszobáról nemigen hallottunk.

Akkor még lovunk is volt. Nagyapám, ha a bányába kitelt a sikta, ment a határba szántani, vetni, aratni, mikor minek volt az ideje. Ha nagyon sok volt a munka a határban, marógyit vett ki. Így mondták: marógyi, a maródi helyett.

Volt még egy szobánk, a hidegszoba. Sose volt befűtve. Kályha se volt benne. Az volt a ravatalozós szoba. Amikor nagyapám meghalt, ott terítettük ki.

Meg aput is. Pedig akkor már volt a faluban ravatalozó, apu tervezte. A koporsót csak reggel hozták., bevittük aput is a hidegszobába.

Nagyapám halála után eladtuk a lovakat. De mindig népes volt az udvar a disznóktól, libáktól, kacsáktól, tyúkoktól. Aztán apunak beteg lett a szíve. Akkor azt mondta az orvos, ne egyen disznóhúst. Így lettek nyulak a disznók helyett.

Nem voltunk gazdagok (senki nem volt az a faluban), de ennivalónk mindig volt bőven.

Szigorú rendben folyt az élet. Hétfőn mosás, kedden tésztagyúrás, pénteken kenyérsütés, négy, három nekünk, egy a másik nagyanyáméknak. A húsok napja is be volt illesztve a rendbe. Csütörtökön nyúl, vasárnap tyúk, vagy más hús.

A jó falusi húsra rákaptak a városi népek is. Volt, hogy három kocsival is jöttek a búcsúra Miskolcról apu munkatársai. A felnőttek dínom-dánomoztak, mi, gyerekek pedig játszottunk az udvaron. Meg kellett mutatnom az állatokat a városiaknak. Élveztem, hogy a kakasunk nem hatódott meg attól, hogy ezek városi gyerekek, tiszteletet parancsolóan járkált fel-alá a baromfiudvarban. Nagyon elkényeztetett gyerekek voltak ezek a városiak, sose fogadtak szót. Egyszer Emese beleköpött a kutunkba. Városi gyerek még azt se tudja, hogy a víz bepiszkí-tása főben járó bűnnek számít. Mi tiszteltük a vizet. Volt is miért. Olyan finom vizet azóta se ittam. A reklámozott Szentkirályi, Bonaqva elbújhatott a mi vizünk mellett. Akkor napokig. nem bírtam inni a kút vizéből. Most meg már ha akarnék, sem ihatnék. Nitrátos lett. Az a néhány kisbaba, aki évente születik a faluban, zacskós vizet iszik, kapják ingyen az egészségházból.

De hol is tartottam?

A libákról akartam beszélni. Hogy kiskoromban mennyire vártam, hogy kikeljenek a kislibák.

A zöld pihés cserfes jószágokat nem lehetett nem szeretni. Vidámságot hoztak az udvarba.

Ilyenkor sokszor egy jellegzetes ritmusú kopogásra ébredtem, tudtam, hogy ez anyu. Vágja a falapon a csanalat a kislibáknak. Anyu a tésztát is úgy tudta vágni, mintha valami sorozatlövő szólt volna.

Akkor a faluban még volt libapásztor. Fehérlett a legelő a sok libától, amikor Cigányerzsi és Vakernő utcáról utcára járva kiterelte a falu libáit a zöld gyepre. Arany élete volt nálunk a libapásztoroknak. Az asszonyok főztek rájuk, minden nap más háztól kapták az ebédet. Egymással versenyeztek az asszonyok, nagy szégyen lett volna, ha a cigányok elpletykálják, hogy rossz ételt kaptak egyik vagy másik asszonytól. Amikor ránk került a főzés, mindig nekem kellett kivinni az ebédet a legelőre. Anyu bablevest, fánkot készített, ételhordóba rakta én meg osontam végig a patakparton, riadozva a kóbor kutyáktól. Ennél jobban csak attól féltem, hogy ott lesz a libákkal Vakernőék néma fia is. Nagyon szép, tüzes szemű fiú volt, vállig érő fekete hajjal. Nem járt az se iskolába, se dolgozni, olvasni se tudott, csak félelmetes, barlang mélyéről feltörő nyögdöső hangokat kiadni.

-O o bo – nyökögte, és már szaladt is felém, hogy megfogja a szép hosszú szőke copfomat.

Én ijedten ledobtam a földre az edényt, és szaladtam hazafelé a kertek alatt, ahogy csak a lábam bírta. De ahogy biztos távolságba értem, eszembe jutott, hogy nem lesz ez így jó. Nem mehetek én így haza. A leves is kiborult, az edényt is otthagytam, ezért bizony verés jár. Ezt már nem lehetett sírás nélkül hagyni. Leültem a patak partjára, sajnáltam magam. Elgondol-tam, hogy világgá megyek az erdőbe. Ott jól elleszek, szedek gombát, málnát, a Kajis alatt forrás is van, szomjan se halok. Anyuék meg kereshetnek. Mire előkerülök, addigra már annyira sajnálnak, hogy elfelejtik az elhagyott edényt. Itt tartottam a tervezgetésben, amikor rám talált Róza ángyom. A drága jó Róza ángyo, aki mindig megoldott mindent. Most is. Beleöntötte a maradék levesüket egy fazékba, kézenfogott, és kivittük a legelőre az ételt.

Azóta Cigányerzsiék is meghaltak, a gyerekeik szétszéledtek országszerte, libák se nagyon vannak, nincs szükség libapásztorra.

Ahogy növekedtek a libák, és kinőtt a fehér tolluk, időnként mellyeszteni kellett őket. Sose láttam ezt a szót leírva, én döntöttem úgy, hogy így kell írni. A mellyesztés azt jelentette, hogy a mellükről letépkedték a pelyhet. Kicsit rikácsoltak ilyenkor, nem tudom az ijedtségtől-e, vagy fájt nekik a tépés. Nagyon jó volt azok alatt a kályhameleg pehelydunnák alatt aludni.

Amikor anyu kinézte, hogy melyik libát akarja legközelebb levágni, előtte néhány héttel elkezdte tömni kukoricával. Ez az a művelet, amit az EU be akar tiltani. Pedig nem szenvedtek ettől a libák. De lett olyan májuk, hogy királynak érezte magát az ember, amikor az került az asztalra. Az igazi ünnep volt.

Buták ezek az eusok. A falusi ember soha nem bántotta volna a jószágot. Tisztelte az állatait, és szeretettel gondozta. Látni kellett volna, ahogy anyu vakargatni tudta a hízó hasát, hátát, az meg nagyokat röffentgetett a boldogságtól..

De a többi jószág is érezte, hogy anyu nekik a Jó. A tyúkok már akkor izgatottan össze-futottak, ha meghallották, hogy nyílik az ajtó, és anyu kilép az udvarra.

Ahogy teltek az évek, úgy fogyott a ház népe. Amikor apu már nem bírt füvet kaszálni a nyulaknak, nem tartottak többet nyulat. Aztán anyunak lett egyre nehezebb a libák tömése, elmaradtak a libák is. Maradtak a tyúkok, de az is egyre kevesebb. Végül az a négy utolsó.

De azokat is ki kell korán reggel engedni a tyúkólból, meg kell etetni, ha esik, ha fú. Amíg apu élt, érte megtette anyu, akármilyen fáradt is volt. De amikor apu meghalt, anyu úgy döntött, levágja a négy tyúkot. Tudta, hogy nagyon nehéz lesz utána. Teljesen egyedül a portán.

Ez valami visszafordíthatatlant jelent már. Egyedül járni a házban szobáról szobára, nézni az üres disznóólat, mindig zárva tartani a tyúkól ajtaját, nem vágni több csanalat a libáknak.

De anyu tudja, mi az élet rendje. Megsiratta a tyúkjait, aztán másnap ment minden tovább a megszokott rend szerint. A falusi ember a természet gyermeke, megérti, elfogadja az elmúlást is. Anyu még itt van, de már ott is van. Egyedül van, de vendége mindig a Jóisten, nagyon szoros kapcsolat van köztük.

Az udvaron a kút mellett van egy lóca. Ott szokott üldögélni, ha az idő úgy engedi. Ha nincs túl hideg, nincs túl meleg, ha a Nap úgy süt, hogy azt egy öregasszony simogatásnak érzi.

Ilyenkor imádkozik, templomi énekeket dúdolgat. Az utcán elhaladók bekiabálnak neki:

-Aggyon Isten, Teri néni. Hogy van? Nem kell-e a boltból valami?

Egyszer estefelé a dúdolgatás szünetében a kút mögül halk szöszmötölést hallott. Odament megnézni, mi az. Négy sündisznó. Egy süncsalád. Odaköltöztek a kút mögé. Jöttek hazafelé libasorban. Elől a sünpapa, aztán a két süngyerek, hátul a sünmama vigyázó felügyelete.

Azóta úgy énekel, mint aki tudja, hogy hallják az énekét.

Szómagyarázat:

Sank: iszap

Sinkózni: csúszkálni a jégen.

Sikta: műszak

Maródi: betegállományban van

Egy Kedves Barátom tollából.... (Köszönet érte!)