1897. Szerda, szeptember 1.
(A Szentesi Lap tárczája)
Kedves kis sógorasszony, — nagyon elszomorított leveledben az az őszinte vallomásod, hogy az uraddal semmikép sem tudsz békésen meglenni, s annyit pöröltök hogy cseng bele egész nap a ház.
Hát ez elég nagy baj édes fiam. Ha már az első évben veszekedés a mindennapi kenyeretek, mi lesz akkor majd későbben, a mikor már a kibékülés sem lesz többé olyan édes ?
Tőlem kérsz tanácsot, hogy mit tegyél és azt kérdezed: mit tettem én, hogy az én uramat, a te bátyádat, a ki olyan rabiátus, házsártos, lobbanékony, hirtelen haragú és — valljuk meg — meglehetősen korhely, könnyelmű fiatal ember volt, ugy át tudtam alakitni és megszeliditeni.
Édes lelkem, erre én egy szóval is megtudnék felelni. Szerettem. Ezenkivül még okos is voltam.
Persze nem voltam tizenhétéves, mint te, mikor férjhez mentem, hanem huszonnégy, s akkor már nem fogja az ember olyan tragikusan föl, ha férjem uram szivarozás közben hamudombokat épit a finom persa szőnyegre, vagy a hagymás rostélyosból oly szenvedélyes szeretettel vacsorál, mintha soha többé nem vágyna megcsókolni az ő édes kis feleségét.
Ha minden csekélységből családi jelenetet rögtönzünk, akkor elveszítjük befolyásunkat férjünkre a valóban nagy eseményeknél.
Megvallom, sok szomorú órát okozott nekem az uramnak még legénykorából megőrzött gyengéje és előszeretete a vendéglők és kávéházak iránt A felsőbb körökben ezt "klub" -nak hivják. Nálunk "kompániá"-nak nevezzük.
Az uram föltétlenül szükségesnek tartotta földi boldogságához, hogy minden héten legalább kétszer-háromszor a "kompániá"-val, a "fiukkal" vacsoráljon, s minden áldott nap ugyanezen szeretetreméltó fiukkal a sörházban uzsonnáljon. Én azonban ezt egy kisé sokaltam.
Minden okos asszony tudja, hogy férjének okvetlenül szüksége van férfitársaságra, de nem igen gyakran. Ha azonban nagyon erélyesen harczol ellene, ugy magának a házsártos Xantippe, férjének meg a papucshős czimet szerzi meg. A végeredmény pedig rendesen : csak azért is!
Nem ellenkeztem, nem pöröltem és nem tettem szemrehányást soha, még ha hajnal felé is került haza, hanem sajátságosképen rendesen nagyon roszszul éreztem magamat olyankor, mikor igen gyakran készülődött a "kompániá"-ba. Mivel pedig az én jó uram nagyon szeretett, mindig nagyon megijedt, otthon maradt és gyöngéden ápolt, a mig jobban lettem.
Akkor meg már mindig igen késő volt elmenni.
Délutánonkint én is ellenállhatatlan vágyat éreztem egy-egy pohár sör után. Az uram örült, ha együtt mentünk, de nem vitt a „fiuk"-hoz, mert — egy kissé féltékeny volt. Lassankint, a nélkül, hogy észrevette, vagy tudta volna miként, egészen elmaradt a legénykori pajtásaitól. Ezerféle fortélyt találtam ki, a mivel otthon tudtam marasztalni, még pedig ugy, hogy szívesen maradt.
Soha sem fáradtam bele és soha sem veszítettem el a türelmemet. Mert szerettem.
Igaz, hogy voltak nálunk is úgynevezett viharos jelenetek. De „soha sem ment le a nap a mi haragunkkal," a ha pöröltünk is és ellenkező nézeten voltunk, de nem duzzogtunk.
Egy kis pörölés néha nem is olyan nagy szerencsétlenség s nincs is annál édesebb, mintha egyik a másiktól azután bocsánatot kér és kibékülnek. De a napokig tartó duzzogás, haragtartás sértődés, az már veszedelmes dolog. Rendesen az elhidegülés kezdete.
Egytől azonban óvakodtam mindig. Soha sem mutattam magamat az uram előtt rendetlen, hanyag, vagy nevetséges pongyolában. Szinte hihetetlen, hogy némely asszony, alig pár hónapi házasélet után, milyen képtelen frizurákban és lompos pongyolákban jelenik meg a férje előtt. A jó ember jóformán nem is ludja, hogy mi, de érzi, hogy valami nem tetszik neki a feleségén!
Hát még mikor az édes kis angyalt először látja meg a vastagon fölkent cold-crémetől fénylő arczczal, kis kacsóin nagy sárga szarvasbőr keztyükkel s szőke fürtjei kemény aczél bodoritókba szoritva ! Még jó, hogyha csak elneveti magát; de hátha ki is ábrándul ?
Nem mondom én, hogy hiuk legyünk, de a férjünk előtt éppen ugy meg kell őriznünk bizonyos nimbuszt, mint a vőlegényünk előtt. Nem is képzelnéd, hogy ez a csekélység, ez a kis elővigyázat ilyen nagy jelentőségü lehet.
Ha pedig teljesen le akarod kötelezni a férjedet, és a házibékét állandóan fenntartani, ugy tarts jó konyhát, de óvakodj attól, hogy az sok pénzbe kerüljön, vagy kiizzadt, kivörösödött ábrázattal, a fáradtságtól aíig lihegve, konyhaillatlól gőzölögve kerülj be magad az asztalhoz. Azzal nem imponálsz az uradnak egy cseppet sem, ha látja, hogy agyondolgozod magad cselédmunkával. Ha magadnak kell főznöd, vagy valami durvább munkát végezned, ugy tedd, hogy az urad észre ne vegye.
Még egy volt, a mivel én nagyon sokat szelídítettem az uram hirtelen fellobbanó természetén.
Soha sem csináltam előtte nagy takarítást.
Ne nevess, kérlek. Ez nagyon fontos dolog.
Ha következetesen minden hónapban egyszer szegény feje teljesen ki lett volna forgatva az ő megszokott kényelméből, és nyugalmából, s ha délben, mikor hazajön, mindenütt egy-egy seprűbe, vizes dézsába, meg poroló pálczába ütközik, s egyetlen bútordarabot sem talál a helyén, — hidd meg ez még egy türelmes férfi idegeit is próbára teszi. Hát még a ki indulatos !
Ugy segítettem a dolgon, hogy egy napra csak egy-egy szobát vettem alapos takarítás alá, azt is igyekeztem délig elvégezni. Igaz, hogy igy tovább tart, de legalább megkíméltem mindkettőnket a perpatvartól.
Mindezek azonban csak csekélységek, a melyeket talán minden asszony tud, de kevesen vesznek figyelembe.
A fő az, hogy tanulmányozd az urad természetét és igyekezz szeretettel és türelemmel hozzá alkalmazkodni.
Nem mondom, hogy én kanállal ettem a bölcseséget, s mindig eltaláltam a helyes utat, de az bizonyos, hogy a mi házaséletünk olyan jó, hogy annál jobbat egy asszony sem kívánhat magának.
Mert, édes fiam, a férfiember olyanforma, mint a tükör. Ha szépen nézel bele, szépen néz vissza reád.
Mindezek után pedig nem tanácsolok éppenséggel semmit. Ha te is majd huszonhét éves öreg asszony leszel, mint én és három év óta férjnél, te is ismerni fogod az oroszlán-szelidités minden apró csinját-binját.
