Arcod nem láttam, kacajod
sose csengett fülemben,
és ifju éltedben se sok
perc fog idézni engem -
de most bizton leülsz elém,
hogy meghallgassad kis mesém.

Rég kezdődött, nyár derekán,
tűzött a nap sugára,
messzi harang szava suhant
evezőnk ritmusára;
őrzi még az emlékezet,
kijátszva irigy éveket.

Jöjj hát, fülelj, amíg a szó
keserü hírt kiáltván
ágyba nem hí, vonakodó,
mélabús kisleánykám.
Vén gyermekek vagyunk mi: fáj,
hogyha le kell feküdni már.

Künn hóvihar zúg, fagy ropog,
a mord szél szinte részeg -
benn víg kandalló-tűz lobog,
gyermekkor, puha fészek.
Bűvös szók ejtenek rabul,
és nem bánod, hogy künn mi dúl.

Bár lehet, sóhaj lengi át
kósza árnyként e könyvet,
s rég múlt nyár tűnt fényeire
emlékeznek a könnyek -
mégsem bajt, bút idéz e fény,
s kacagsz, derülsz e kis mesén.